Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Szigeti László

640- Ha jól tudom, te nem szabályos vonalú értelmiségi pályát futottál be. Vendéglátóipari szakiskolába jártál, s az érettségit levelező tagozaton tetted le. Hogyan kerültél mégis olyan közel a kultúrához? Mi adta ehhez az indíttatást?- Egyrészt azért volt egy kiskönyvtárunk otthon, másrészt anyám színjátszó volt, a két háború között a dunaszerdahelyi katolikus legényegylet primadonnája, aztán pedig, a Csemadok megalakulásakor azonnal a dunaszerdahelyi színjátszó kör tagja lett. Az első Jókai Napokon is részt vett, és tulajdonképpen a haláláig, végig, amíg csak talpon állt, szinte állandóan ment a Jókai Napokra, vagy szereplőként, vagy nézőként. Ez eléggé meghatározta az érdeklődésemet a kultúra, az irodalom meg a színház iránt. Családunknak anyám rendszeresen, minden évben bérletet váltott a MATESZ előadásaira, vitt minket színházba. És én is szerettem olvasni. Az, hogy apám ellenezte, hogy én továbbtanuljak, tehát hogy gimnáziumba menjek, annak egyszerűen az volt az oka, hogy nem bírta eltartani a családot és azt mondta, itt mindenkinek dolgoznia kell, mert abból a pár fillérből nem lehet megélni, amit ő keresett anyámmal. És én ezért vendéglátóiparit végeztem. Elvitt a kedvenc kocsmájába és azt mondta Marci Pista nevű barátjának, a főpincérnek, hogy vedd a gondozásodba a fiamat és csinálj belőle valamit. Eleinte nem nagyon szerettem pincérkedni, de aztán rájöttem, hogy ezt is érdemes csinálni, mivel nagyon sok embert megismertem. Ha pincér vagy, lehetőséged nyílik megfigyelni az embereket, a törzsvendégeket. Megismered a nép nyelvét, azt, hogy milyen egyszerűen és milyen találóan gondolkodnak. De ez csak pár évig tartott. 69-ben bevonultam katonának, két év után leszereltem - vagyis 26 hónap után, mivel rá kellett még szolgálnom két hónapot, mert akkor kezdődött a normalizáció időszaka. És ahogy hazajöttem, pár hónapig pincérkedtem, aztán bekerültem a Csallóköz szerkesztőségébe, ahol annak idején a Mészáros Karcsi - Tóth Laci - Bereck Jóska-trió dolgozott, rajtuk keresztüljutottam be, majd pár év után Szilvássy Jóska jött utánam, hogy olvasta az írásaimat s megkért, mennék-e az Új Szó kulturális rovatába. így kerültem az Új Szó kulturális rovatába. Onnan a Thália Színházba, ott voltam dramaturg. Onnan kiebrudaltak. De mindegyik korszakról külön lehetne beszélni, a Tháliáról, az Új SzóróI, a Csallóközről, hogy mi történt a hetvenes években, milyenek voltak a 70-es, a 80-as évek. A 80-as években, miután kiebrudaltak a Tháliából, néhány hónapig nem volt munkám, aztán felvettek a Nő szerkesztőségébe, a kulturális rovatba, de belsősnek, tehát eleinte nem publikálhattam a saját nevem alatt. És aztán jött 89.- Mint közéleti ember, újságíró mennyire kerültél szembe a rendszerrel, ha lehet, mondjál egy-két esetet, még ha azok nem is voltak nagyok.- Dehogy voltak nagyok. Ami most hirtelen eszembe jut, hogy mindig volt természetesen az emberben egy ellenállás az erőszak ellen. Ez nem is ideológiai ellenállás volt, azt hiszem, hanem az emberi méltányosság iránti igény meg valami szabadságszeretet tiltakozott bennem azok ellen az erőszakos módszerek ellen, ahogy akkor az állam vagy a kommunista párt működött. A 70-es években, emlékszem, itt, Szerdahelyen akkor nagyon aktív élet volt és sok szlovákiai magyart ide csalogattunk. Nagyon sok mindent kitaláltunk. Az egyik ilyen például, hogy megrendeztük a 60-as évek után újból az első Fábry Zoltán Napokat. Tóth