Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Sidó Zoltán

S i D Ő ZOLTÁN

592

választ adni, mert fölmérés akkor már hat éve nem készült. Ezt Lukács Tibor nagyon jól tudta, hisz ő ott dolgozott. S ebben a záradékban, ami akkor készült, nem volt az, hogy szlovák nyelven kell oktatni. Tehát az, amit a miniszter állított, hogy ez a minisztérium adataiból következik,- Ki lett lőve.- így. No most akkor gyorsan egymás után föltették a kérdést. Érdekes volt, hogy sokan jelentkeztek. Szilvássy Jóskára emlékszem, Csicsay Alajosra emlékszem. A föltett kérdésekre a miniszter válaszolt, szünet, s utána jött a hozzászólás. Hozzászóltam, Fonod Zoltán hozzászólt, Végh László felszólalt. Nagyon érdekes volt Fábry István fölszólalása. Különben én erről az összejövetelről följegyzéseket készítettem, a mai napig megvan. Úgy, autentikusan szlovák nyelven, ahogy ez ott elhangzott. Azt hiszem, rajtam kívül egyedül Végh László végzett följegyzéseket. Pontosakat. Ő már akkor dokumentált mindent. Hála istennek. Fábry István. Hát tudjuk, hogy ő eredeti foglalkozását tekintve bányász, Rozsnyóról, a kommunista párttagja 21-től. Több akkori baloldali megmozdulás aktív résztvevője, majd a spanyol polgárháborúban katona, majd a II. világháborúban átszökött a szovjet hadseregbe. Bátyja, József a Petőfi Partizánbrigád parancsnoka, majd később Magyarországon a hadügyminisztériumban ezredesi rangban dolgozott, majd valami miatt félreállították. Ez az ötvenes évek, Magyarország, de maradjunk Csehszlovákiában. Fábry István aztán később a kerületi, Kassa kerületi pártbizottságon osztályvezető lett, és utána fölkerült Pozsonyba, az apparátusban dolgozott, a kommunista párt apparátusában, majd a szlovák parlament alelnöke lett. No most, ha ő kirakta a kitüntetéseit, akkor nem hiszem, hogy Svoboda generálison kívül volt még valakinek annyi. Spanyol, szovjet, magyar, csehszlovák és lengyel kitüntetések. S most úgy jelent meg, hogy nem tűzött föl egyetlenegy kitüntetést sem. Pedig ő úgy szokott eljönni még az országos közgyűlésekre is. Most nem. S csak annyit mondott, szlovákul kezdte, majd magyarul folytatta: „Az embereket nem szabad becsapni.” Ezt még szlovákul mondta. „Majd, és én ezt nem tudom szlovákul, majd valaki lefordítja.” S mondja magyarul, így, ezt a szót használta: „Akit a kígyó megcsípott, így, megcsípott, a siklótól is fél.” És minket már megmart a kígyó, s akkor folytatta szlovákul. Ő gömörhorkai fiú volt. „Az én falumban hogy szűnt meg a magyar oktatás, holott az egy magyar falu. Akkor Rozsnyó járásban hol, és...” És sorolta a falvakat. Meglepett. Nemcsak engem. Mert ő vonalas fölszólaló volt. S most nem. S elmondta a kételyeit, s azt mondta, hogy egyértelmű választ kérek, ha a törvény hatályos lesz, megszűnik-e vagy nem szűnik meg a teljes anyanyelvű képzés? Különben a gyerekei szlovák iskolába jártak. A felesége magyar volt. Krocsány Dezső, aki ezt megelőzően munkaügyi miniszter volt, a szlovák kormány munkaügyi minisztere. 84-ben a nyugdíjba vonuló Fábry Istvánt követte a szlovák parlament alelnöki székében. Ő hasonló hangnemben szólalt föl, és szintén kérte a minisztert, hogy egyértelmű választ adjon. S ekkor szót kért Nagy Kázmér. Ő komáromi férfi, a 70-es években a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság elnöke volt, magyar gimnáziumban érettségizett, a felesége szlovák nemzetiségű volt. S akkor munkaügyi miniszter. S ő is szót kért, kapott, ő nem volt a Csemadok választmány tagja. Eljött, s egy érdekes bevezetőt tartott arról, hogy őket Csehországba deportálták, mit kellett ott átélni, majd jött 48 februárja, ha-