Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Sidó Zoltán
SIDÓ ZOLTÁN 588 rontott hozzám a gutaütés határán. Nem élt az eufemizmus lehetőségével. „Az isten b... meg, elnököm! Elveszik az iskoláinkat, ide nézz!” És az asztalomra csapott egy iratcsomagot. „Laci bácsi, ülj le, mi ez? Olvasd!" Hát miniszteri rendelettel nem sikerült megszüntetni a magyar iskolákat. A párt központi bizottsága a minisztériummal úgy döntött, hogy ezt a rontó szándékot törvényerőre emelik. S akkor ez ellen nincs apellátum. Hiszen minden törvényjavaslatot elsősorban a legiszlatív lefutás után, egyeztetés után, a Kommunista Párt Központi Bizottságának elnöksége hagyta jóvá vagy nem hagyta jóvá. Tehát ez világos volt mindenki számára, hogy honnan jött ez a törvény. Formálisan abban az időben betartották a parlamentarizmus játékszabályait. Nemcsak az első olvasat, a második olvasat, a szakértők bevonása, hanem legalább tíz nappal a bizottsági ülések előtt kézbesítették az anyagot. Most az egyszer nem így történt. Vajányi László bejött: „Behívót kaptam, anyagot nem, ezt ott nyomták a kezembe, erről fogunk tárgyalni. Én onnan meglógtam, tegyél valamit, én ezt a moslékot itt hagyom, megyek vissza.” S elrobogott. S átolvasva a paragrafusokat, bújtatva, de azért egyértelműen ki lehetett olvasni: meg fognak szűnni a magyar iskolák. Rögtön fölhívtam akkor Ján Gregort, ő volt a szlovák kormány miniszterelnök-helyettese, s egyben a kormány Nemzetiségi Tanácsának elnöke. Én mint Csemadok elnök tagja voltam a kormány Nemzetiségi Tanácsának. Kértem, azonnal fogadjon, és erre mint parlamenti képviselő kérem, mert a nemzetiségi alkotmánytörvény megszegése tapasztalható egy törvényjavaslatban. Azonnal fogadott. Közel voltunk, a Május 1. tértől a kormánypalotáig. Megkérdezte, mi az, én átadtam neki az anyagot s mondtam, ezt osztották ki most a szlovák parlament bizottsági gyűlésén. Akkor még fénymásolók nem léteztek nálunk, én az eredetit adtam neki. Elolvasta s megkérdezte, hogy ez mit jelentsen. Ő közgazdász volt. S mondtam, hogy ez a magyar iskolák megszüntetését jelenti. Behívatta a kormányhivatal legiszlatív főosztályának a vezetőjét, dr. Czafikot. Ő aztán később belügyminiszter-helyettes lett s a közigazgatás tartozott hozzá. De mint miniszterhelyettesnél is, mert meglátogattam őt, majd ez később jön, a Magyar Törvénytár, Révai Nagy Lexikona, egyéb magyar könyvek egy külön polcon. Ő magyar ember volt. Gregor behívatta őt, s mondja neki, itt a Csemadok elnöke átadott egy anyagot, egy törvénytervezetet, s azt állítja, ha ezt a szlovák parlament jóváhagyja, akkor megszűnnek a magyar iskolák. Lehetséges ez? És Czafik József, erre a gesztusra pontosan emlékszem, nem mondott semmit, bólintott. Vagy tudta, hogy bekapcsolt valami herkentyű. Abban az időben ilyesmi előfordult. Bólintott. „Még egyszer kérdezem, ez megszüntetné a magyar iskolákat?" S ismét bólintott. „Köszönöm.” S fölhívta rögtön Buša minisztert s ott előttem beszélt vele. „A Csemadok elnöke behozott egy törvénytervezetet, ez a minisztérium előterjesztésében kerül a parlament elé. Itt Sidó Zoltán elnök azt állítja, hogy ez a magyar iskolák megszüntetését jelenti.” S erre azt mondta, a telefonból hallottam, hogy ebben az ügyben ajánlatos lenne Ľudovít Pezlárt fölhívni. Ľudovít Pezlár abban az időben a Kommunista Párt Központi Bizottságának ideológiai titkára volt. Egy jellegzetes, érdekes személy. Azt megelőzően a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának volt a dékánhelyettese. Kitűnő szónok, magabiztos, nyelveket beszélő személy, abban az időben ritkaság volt, hogy egy KB-titkár beszéljen angolul, németül, oroszul és értsen magyarul is. Ugyanis Ľudovít Pezlár felesége kassai magyar nő volt, és az anyósa is ott lakott velük Pozsonyban, és az anyós nem volt hajlandó mást nézni, csak a buda-
