Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Sándor Eleonóra
SÁNDOR ELEONÓRA 562 szállodából a másikba. Ilyen szempontból rettenetes volt, és még a rendes választási időszakban is sokáig. Utána bérelt a parlament egy nem kevésbé rettenetes munkásszállót, de ott legalább volt az embernek egy ágya meg egy íróasztala, tudta, hogy ha hazamegy, akkor még oda vissza tud menni, és ott tudja hagyni a papírjait. Ilyen szempontból szörnyű volt. De ezt még a régi parlamentre méretezték, amikor nyilván a képviselőknek különösebben sok papírmunkájuk nem volt, meg nem is tartózkodtak különösebben sokat Prágában. Úgyhogy igen rettenetes és kimerítő volt. És hát akkor kezdődött a választási kampány, amikor az ember a hétvégéit és minden idejét nagygyűléseken töltötte. Azt hiszem, ha egyszer megjavul a memóriám, és visszaemlékezéseket kezdek írni, akkor az nagyon sok oldalt fog kitölteni, hogy a szegény anyósom hányszor aludt nálunk a gyerekkel és mennyit segített.- 1990. február 23-24-én volt az FMK első közgyűlése, és ott elfogadtatok egy programot és egy alapszabályt.- Ez már a komáromi?- Igen, ez már az. Ez egy újabb lépés volt afelé, hogy az FMK valamiképpen elhatárolódjon más áramlatoktól. Ennek a részletei érdekelnének. Főleg az, hogy ti ott voltatok Prágában Duray Miklóssal és Popély Gyulával. Biztos volt alkalmatok arra, hogy beszélgessetek, tisztázzatok kérdéseket, mégis ennek ellenére megindult ez a folyamat. Ezt hogyan élted meg?- Amennyire vissza tudok emlékezni, ez nem ejtett különösebben kétségbe. Az előbb úgy fogalmaztál, hogy megtörtént az FMK elhatárolódása. Ez nem így van! Az FMK azt tette, amit elkezdett. Egyszerűen jöttek a hírek, visszajelzések vidékről, az ország különböző pontjairól, hogy hát itt vannak azok az emberek, akik mit tudom én, decemberben, amikor még minden változóban volt és tisztázatlan volt, akkor aláírták a mi programnyilatkozatunkat, ami szép volt, meg hát benne volt a demokrácia, többpártrendszer, meg ilyenek, amit miért ne írt volna alá bárki is, és ezek az emberek állnak át az Együttéléshez. Nem történt nagy dolog, megkezdődött a gyakorlati politizálás, és akkor sokan, egyre többen, úgy gondolták, hogy ők nem így képzelik. Akkor ezek az emberek leváltak, és keresték a maguk helyét. Ez nem volt egy olyan dolog, amit bármelyikünk is tragédiaként fogott volna fel. Azt hiszem, hogy azzal már a kezdetektől tisztában voltunk, hogy ez így fog alakulni, és hát nagyjából így kellett alakulnia. Az egy más kérdés, hogy az akkori feszült légkörben ezek a hangulati feszültségek rávetődtek a személyes kapcsolatokra is. Akkoriban senki nem volt képes már higgadtan tárgyalni, elképzelhetetlen volt egy olyan helyzet, mostani példával éljek, hogy Čarnogurský leül és higgadtan tárgyal valamilyen vitás kérdésről például a Migašsal. Az a feszült légkör rányomta a bélyegét a személyi kapcsolatokra is. Mindenki tudta, hogy közelednek a választások. Választások előtt egyébként sem alkalmas a légkör arra, hogy politikai ellenfelek higgadtan vitatkozzanak. Ráadásul mindenkiben, bennem is, volt egyfajta bántottság amiatt, hogy ellenségként kezelnek bennünket, miközben korábban éveken keresztül együtt dolgoztunk, sok mindent kockáztattunk, hitem szerint, ugyanazon célokért. Úgy éreztük, hogy indokolatlanul találkozunk ilyen ellenszenvvel. Ami azokat az em-
