Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
A. Nagy László
. NAGY LÁSZLÓ 412 en” 1947-ben állást kaptak, de az indoklás az volt - legalábbis a család részéről a magyarázat -, ha szlovákok vagytok, akkor szlovák vidéken szlovák iskolában fogtok tanítani. És akkor kaptak állást a Vágbesztercei járásban Bodiná községben, ahol én születtem. 1951-ig éltünk ott eléggé szorongva, félelemben. Annyira, hogy amikor a dada ott volt nálunk napközben, akkor sem mertek beszélni magyarul egymás között. Ennek köszönhetően én nagyon gyatrán tanultam meg magyarul. Amikor 1951-ben a felső-csallóközi Sárosfára kerültünk viszsza, ahol az ott megnyílt magyar iskolában kaptak állást, akkor én jobban beszéltem szlovákul, mint magyarul. Megint csak a család emlékezetéből tudom, hogy egyik alkalommal, amikor hazajöttünk Magyarbélre az apai nagyanyámhoz, akkor azt kérdeztem a nagyanyámtól, hogy „nadmama vy nemáte pulyky”. Ami azt jelenti magyarul hogy nagymama nektek nincsen pulykátok. És hát a nagyanyám nem nagyon tudott szlovákul, elsírta magát, és azt mondta, fiam nem értelek, mondjad meg az anyádnak, ő majd megmondja nekem. Tehát 51-ben viszszakerültünk Csallóközbe, apám a mátyusföldi Magyarbélről származik egy vasutas családból, anyám pedig egy nagygazda családból Bélvatáról. És az első élményem Sárosfáról az volt, hogy a gyerekek, a velem egykorú játszótársaim, csúfoltak engemet, mert nem úgy beszélek magyarul, ahogyan ők beszélnek. Mint kiderült, nem az volt a probléma hogy én nem tudtam magyarul, mert gyorsan megtanultam magyarul, hanem az, hogy otthon tanultam meg magyarul magyarbéli, illetve bélvatai nyelvjárásban, ami ö-ző nyelvjárás volt, és Sárosfa meg í-ző vidék volt, úgyhogy eléggé kellemetlen élmény volt számomra az, hogy éppen a beszédem miatt csúfolnak. A másik problémám a későbbiekben alakult ki, ami eléggé meghatározó volt számomra, hogy ugye a tanítók gyereke voltam, és Sárosfa lakosainak a többsége béres, cseléd vagy napszámos volt, tehát eléggé szegény falu volt abban az időben. Középosztály nem volt, egy-két kivételtől eltekintve, mondjuk az uradalmi gépésznek vagy a szabónak a családja, a Végh Kálmánnak a családja ilyen volt. Nehezen fogadtak be az osztálytársaim, mert a falunak a jobban szituált családjába tartoztam. Ez megjelent az öltözködésemben is, mert úri gyerekként öltöztettek, a többiek pedig másképpen öltözködtek. A legnagyobb problémám az volt, amit meg is fogalmaztak, és ezért nem akartak velem játszani, hogy beárulom őket majd az iskolában. Sokáig küszködtem ezzel a kizártsággal, miközben semmit se akartam jobban, mint hogy sok pajtásom, barátom legyen. Volt egy kivétel, épp az előbb említett Végh Kálmán úri szabónak a családja, neki a fiával, Végh Lászlóval, vagyis a Végh Lacival, aki majdnem velem egykorú volt, hamar kialakult a barátság. Ez nem azt jelenti, hogy mi ketten valamilyen kivételt alkottunk volna, de jól megértettük egymást. Lacinak is a családja feltörekvő, magukra is, a műveltségükre is sokat áldozó, igényes család volt, nemkülönben az én családom, úgyhogy megtaláltuk a hangot egymással. És ez a baráti kapcsolat végigkísért bennünket a mai napig. (...) Sárosfa, az egész falu egy nagy közösség volt, egy polgárosult modern falu már a 19. század végén, a helyi birtokos család a Bittó-család jelentős szerepet játszott a 19. században Magyarország történetében is. Bittó István többszörösen volt miniszter, a kiegyezés után miniszterelnök is. A kor legmodernebb gazdálkodási rendszerét vezette be ezen a földbirtokon, a mezőgazdasági termények, az állattartás vonatkozásában, de a gépesítés és a munkaszervezés vonatkozásában is. Tehát ez egy modern, nyitott polgárosult kisközség volt, és hát eléggé rátarti, büszke emberekkel.
