Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Mészáros Lajos

MÉSZÁROS LAJOS

374 apám vásár után hajnalban hazajött a cigánykocsmából, nagyanyám megkérdezte tőle, hol a pénz, nagyapám azt válaszolta: „van úgy hogy nem mén a lap." Jókán ez a szólás legendássá vált. Természetesen kutattam, hogy hol szereztek földeket, vagyont az őseim, hogyan lettek nemesek. Még nincs bebizonyítva, de úgy tűnik, hogy a dédnagyapám apja, tehát az üknagyapám katona volt. A Kossuth-verbuválta 48-as honvédekhez Jókáról nagyon sokan, 16-an jelentkeztek. Novák Veronika egyik tanulmánya szerint a legtöbben erről a környékről. Két Mészáros is volt köztük. Érdekes, hogy a Jókán verbuvált honvédek állítólag Húrban csapatai ellen harcoltak Miava környékén. Föltételezhetően tehát őseim katonáskodással, vitézséggel szerezhettek nemességet és vagyont, amely azonban leginkább fölaprózódott. Papámnak hét testvére volt. A mamám, aki háztartásbeli volt, szintén szegény, vagyontalan családból származott, tíz testvére volt. A múlt rendszer tehát azzal, hogy elvette volna vagyonúnkat, nem nagyon tudott sújtani bennünket, a családomban emiatt nem nagyon szidták a rendszert. A szüléimét ki sem telepítették, de papám édestestvérét, aki egy gazdához ment férjhez, kitelepítették a Balaton mellé, Hidegkútra. Az igazság azonban az, hogy mi ezt gyermekként pozitívan éltük meg, mert járhattunk nyaranként a Balatonra kirándulni. Ami az egyéb megpróbáltatásokat illeti, a papát elhurcolták kényszermunkára Csehországba közvetlenül a háború után, amikor úgymond a köz érdekében törvények kényszerítették az embereket különböző újjáépítési munkákra, de a testvérével együtt időben visszaszöktek a családjukhoz. Amikor az egész családot deportálni akarták Csehországba, mamám a nyolcadik hónapban várta nővérem megszületését, a papa meg átmenetileg eltűnt, ezért ha listán is voltak, végül is itthon maradtak. A deportálás időszaka érintette tágabb családunkat, a nagynénimen kívül például a sógorom családja is Morvaországba volt kitelepítve, és ezek a negatív élmények a családban is visszhangra találtak. A mamám nagyon okos és szigorú, de jószívű asszony volt, sose volt tagja semmilyen szervezetnek, talán még a Csemadoknak sem. Négyen vagyunk testvérek. Nővérem, aki 47-ben született, egészségügyi nővér, bábaasszony volt Jókán, mindenki ismeri, sok jókait segített a világra. A bátyám 50- ben született, ő építész, ma vállalkozó, és öcsém 60-as, aki autószerelőnek tanult ki, ma azonban a bátyám alkalmazottja.

Szüleim jó fejű gyereknek tartottak, és azt akarták, hogy valami legyen belőlem - ahogy mondták, ezért idősebb testvéreimtől eltérően, akik magyar iskolába jártak, engem „megpróbáltak” szlovák iskolába adni. Annak ellenére, hogy színjeles tanuló voltam, ötödikes koromban az unokatestvéremmel, a szomszéd lánnyal meg egy barátommal együtt, szüleim beleegyezésével és testvéreim hathatós támogatásával, átiratkoztam a magyar iskolába, ahol minden működött. Abban az időben nagy hatással volt rám az Egri csillagok, a történelem, A Pál utcai fiúk. Ez utóbbit színre vittük (meg pl. A próféta gyűrűjét is stb.), kitűnő iskolaválogatottunk volt fociban, pingpongoztunk, atlétikai versenyeken vettünk részt, énekkar működött, zenekarunk volt. Később a szenei magyar gimnáziumban folytattam, ott is érettségiztem. Nagy hatással volt rám Selye János Az álomtól a felfedezésig című könyve, ezért elhatároztam, hogy megpróbálok bejutni az orvosi karra. Mázik tanárnő irányítása alatt biológiai olimpiára a bal kéz öröklődéséről írtam tanulmányt. Nem voltam az elsők között, de megismertem az egyetemi könyvtár katalógusait, ahol anyagot gyűjtöttem, először kutattam. Illetve már ismételten, hiszen előtte Párkány Antal magyartanáromnak a Sas An-