Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
vás, hogy jön a sofőr, és azonnal vissza kell menni Prágába. Rohantam is föl Prágába. Szétszéledt a társaság, az egyik tanácsadó ide ment, a másik oda, és azonnal rohannunk kellett Brünnbe, mert megtudtuk, hogy Brünnben van valamiféle tanácskozás Mečiar és Klaus között. De amire a konvojunk leért Brünnbe, addigra be is fejezték a tanácskozást. Tehát mi csak arról tudtunk, hogy valami megegyezés született, nagyon gyorsan született megegyezés, és az arcokból, a nagyon szűkszavú nyilatkozatokból arra következtettünk, hogy számukra legalábbis nagyon pozitív megegyezés, s néhány napon belül kiderült, miről is van szó. Tulajdonképpen megtörtént az ország kettéválását megindító első találkozás. Nagyobb véleménykülönbségek nem voltak a két győztes között ebben a kérdésben, mind a ketten egyetértettek abban, hogy nem lesz közös jövő, annyira ellentétes a politikai felfogás és a filozófia. Tehát ebben a kérdésbe Prágában nem hangzott el talán egyszer sem szűk körben, hogy Mečiar szétverte az országot, egyszerűen arról volt szó, hogy ez egy megegyezés volt. Akkor már nagyon feszült volt a viszony Klaus és Havel között. Ha véletlenül öszszehoztunk egy találkozót, egy-két mondatot szóltak, és szinte szikrázott közöttük a levegő. Emlékszem, én kísértem Havelt, és automatikusan hátrahúzódtam néhány lépésre, hogy ne is vegyek részt ezen a találkozón, mert nem volt jó hallgatni. Többnyire kerülték egymást, hisz akkor már megvolt az ODS és megmaradt az OH, illetve lett az OH. Az OH-ban voltak a havelista emberek, és kisebbségbe kerültek, míg az ODS diadalmasan végigcsinálta a választásokat. Klaus azzal érvelt, hogy ő nem akarta szétverni az országot, hisz pártja, az ODS Szlovákiában is bejegyzett párt volt. Ő tulajdonképpen meg akarta menteni az országot, hisz itt is kampányolt. De egyetértettek abban Mečiarral, hogy közösen nem fognak tudni létezni, ezért szét kell menni. Ezt nagyon gyorsan megértettük vagy megkaptuk, mert hiszen a prágai várnak is megvolt a különféle hírforrásrendszere, elég gyorsan jöttek a hírek, részletes hírek, és akkor megindultak arról a tanácskozások, hogy mit kell tenni. Két végső verzió volt, két véglet. Az egyik, hogy azonnal mondjon le az elnök tiltakozásként, a másik az volt, hogy a végsőkig ki kell tartani. Amikor kiderült, hogy az utolsó nap december 31-e, akkor nagyon sokan mondták, hogy ezt kell csinálni, azt kell csinálni. Megmondom őszintén, én is inkább amellett voltam, hogy az elnöknek maradnia kellett volna, akár levezényelni a kettéválás folyamatát. Az azonban nem volt egyértelmű, hogy a szétválás békés lesz. Jugoszlávia példája lebegett egyrészt előttünk, másrészt nem lehetett azt mondani, hogy mindenki egykedvűen vette tudomásul a kettéválást Szlovákiában. Az egyik mézesmadzag, az egyik ígéret az volt, hogy nem lesz kettéválás népszavazás nélkül. Hajói emlékszem, novemberre jelölték ki a népszavazás időpontját, s én mindenképpen amellett kardoskodtam az elnök úr mellett, hogy álljon meg a menet, mi lesz, ha ő lemond, miről fog szólni a népszavazás, mi lesz, ha esetleg a népszavazás azt mondja, hogy maradjunk, és nem lesz zászlóvivője épp a közös Csehszlovákiának. Többen meg azt mondták, hogy mondjon le, az az igazi tiltakozás. Végül a lemondás mellett döntött, s július folyamán mégiscsak lemondott. Lemondott vele együtt Schwarzenberg is, én még egy picit hezitáltam, augusztus végén jöttem el, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Én magam mondtam, hogy maradni kellene, és további egy hónap telt el, amíg leesett a tantusz, hogy én most mit csinálok itt. Nekem nincs súlyom, nincs értelme az egésznek. Jött egy Dobrovský nevezetű volt hadügyminiszter, egy katonás emberke, aki egyszerre csak középiskolás fegyelmet akart 299 HUNČÍK PÉTER
