Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
mentálni, hogy valaki ebből kimaradt. Ezzel lezárult az egész. Be kellett jelenteni a gyűlésen, amire aztán már a lengyel elnök nem is jött el, a többieknek megmondtam, hogy ez van, arra már nem emlékszem, hogy volt-e határidő, hogy meggondolhatja vagy nem, de azt hiszem, nem volt semmi ilyen, hiszen Miklós egyértelműen közölte. Még ezt sem tudtuk hova tenni, senki nem tudta hova tenni. Bennem volt egy borzasztó hülye érzés, az üresség érzése volt, megmondom őszintén, hát hogyne legyezgette volna a hiúságomat, ha a szlovákiai magyarok egyik problémáját én, a nagy varázsló oldom meg. Nyilván ez is benne volt a dologban, de tény és való, hogy komoly munka volt mögötte, és az a négy vagy öt hónap, ami december és január között lezajlott, számomra erről szólt.- Ezek a jogi elemzések végül is valahol megtalálhatók?- A prágai elnöki levéltárban. Az én butaságom volt, mert akkor annyira dühös lettem a világra és mindenre, hogy mindent leadtam, s még másolatokat sem csináltam. Hatalmas anyag volt. Karasovának hívták a titkárnőmet, ő vezette, s mert magyarul tárgyaltunk egymással, a gyűlés után nekem kellett Karasovának lefordítani, miről is volt szó. Kilencen voltunk, és másfél órán keresztül kiabáltunk, veszekedtünk magyarul és nem mivel a titkárnőm nem értett belőle semmit, sokszor ki is ment. Én fordítottam le délutánonként az anyagot, és az ő gépelte le. Rendesen iktatta, ügy, ahogy kell. Ha én arra gondolok, hogy ez az ügy húsz év múlva is aktuális lesz, és lesz majd valami súlya, mindenről csinálok magamnak másolatot. De én olyan dühös lettem akkor, annyira kiment alólam a talaj, olyan üresség fogott el, hogy ez eszem ágában sem volt.- A szlovákiai németekre vonatkozott volna ez?- Nem. Nekem úgy mondta az elnök, hogy a magyarok javaslata kimondottan arról szólt, hogy a szlovákiai magyarok kitelepítését és a rájuk vonatkozó Beneš-dekrétumok ügyét kell rendezni ezzel a bizottsággal. Ezt mi meg is csináltuk, aztán mégsem lett bocsánatkérés, és hajói tudom, el is maradt az a Göncz-Havel találkozó.- A te mindennapjaid hogy zajlottak ott a várban? Azt mondtuk, volt lakosztályod, volt titkárnőd, de egyébként te Prágában mit csináltál?- Egy szép példa a prágai várról meg arról, hogyan látták mindezt akkor az emberek. Az egyik este leültünk Mészáros Lajossal, aki később került be a parlamentbe, és vacsora után eljött hozzám a várbeli lakásomba. Este volt már, és elővettem a kulcsaimat, kinyitottam az egyik, majd a másik kaput meg ajtót, aztán bementünk hozzám. És akkor Lajos mondott egy meseszerű mondatot: Ha én ezt elmondom a klubban a barátaimnak, hogy Hunöíknak kulcsa van a prágai Várhoz. Nem volt kötött munkaidő. Elsősorban azt kell tudni, hogy bár állítólag sehol nem volt leírva, majdnem miniszteri vagy miniszterhelyettesi rangban szerepeltünk. Erre kb. olyanból következtethettünk, hogy ha diplomáciai események voltak Prágában, a tanácsadó testület tagjait is meghívták. Tehát ezen a szinten kezeltek minket. Ez annyit jelentett, hogy nagyon sok volt számomra a külföldi beszélgetés. Tulajdonképpen mi ketten, amikor elkezdtük kiépíteni az Emberjogi és Kisebbségi Osztályt, akkor abban a helyzetben voltunk, hogy mind a ketten elmondhattuk, 295 HUNČÍK PÉTER
