Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
kai-japán közösségtől, és létrehozott egy alapot a japán kultúra támogatására az Egyesült Államokban, és a még élők szimbolikus személyes kárpótlást is kaptak. Ebből a három pontból állt a japánokkal szembeni kárpótlási mód, az ameriKaiak ezt küldték el, én ezt ismertettem a nyolc emberrel a következő ülésen, és ez a javaslat került be központi javaslatként, és nagyon gyorsan olyan légkör alakult ki, hogy ez számunkra is használható lehet, és szó szerint úgy, ahogy az amerikaiak használták, tehát legyen egy bocsánatkérés, legyen egy alap a csehszlovákiai magyar kultúra támogatására, fejlesztésére úgy, mint annak idején Masaryk is hozott ilyen alapot létre ugye. Ha jól emlékszem, Bugár Béla javaslatára azon kezdtünk tanakodni, hogy ha csak 1 koronát kap minden egykori kitelepített, az is jó, de azt az 1 koronát azon a címen kapja meg minden kitelepített ember, hogy vele igazságtalanság történt. Arra már nem emlékszem, hogy személyesen mondta-e vagy Princzkel mondta azt, hogy Bugár Béla ezt üzente. De Bugár Béla szavának akkor még nem volt nagy súlya. Erről aztán vita kerekedett, elsősorban március-április folyamán, amikor megjött a jogi vélemény, hogy jogilag is megtámogattuk. Persze én folyamatosan tájékoztattam az elnököt arról, mi van, s megdöbbenésemre egy szó nélkül tudomásul vette. Még egyszer mondom, én nagyon sokszor elmondtam neki a német párhuzamot, mondván, hogy elnök úr, nekünk, az elnöki hivatalnak ebbe mindenképpen bele kell menni, fontos, hogy az ő személyisége is benne legyen pozitívan. Fontos, hogy ezt a kérdést megnyitotta, de volt annyira realista politikus is, aki fölismerte, hogy ezt a kérdést meg is kell oldani. Tehát tudta, hogy mi van, és akkor április folyamán én már elmondtam a nyolc embernek, hogy lesz Göncz-Havel találkozó, konkrétan ez így fog formát ölteni, és 92. június 12-én voltak a választások, és egy hónappal előtte kellett volna lennie a Göncz-Havel találkozónak. Mindegy, a lényeg az hogy ennek ez lett volna a szenzációs bejelentése, bár nem tudom, az elnök előtte akart-e konzultálni a magyar féllel, valószínűleg a diplomáciai csatornákon megüzentek volna valamit, de az lett volna a szenzációs bejelentés, hogy lezárjuk a magyarok ügyét, a Beneš-dekrétumok ügyét. Ezt nekünk szigorúan titokban kellett tartani. Nem nagyon jelent meg az itthoni újságban semmi, tisztességesen betartották a szavukat az oda delegált politikusok is, mert alig jelent meg valami az itteni újságokban. Nagyon fontosnak tartottam, hogy Duray Miklóssal erről a kérdésről beszélgessek. Voltam utána a parlamentben, kerestem őt nem is egyszer, egyetértett az egésszel és támogatta, de nem volt tagja a küldöttségnek. Ez engem nem döbbentett meg, de hát ő akkor a prágai parlamentbe sokat dolgozott, és ha ő nem vesz részt a munkában, hanem az alelnöke van ott, akár elfogadható is, bár mondom, kellett volna, hogy valamire figyelmeztessen. Én ennek ellenére elég gyakran, amikor a Gémesi Karcsi után mentem a parlamentbe, mindig leültem Miklóssal is, hogy tájékoztassam őt a fejleményekről. Arról is tájékoztatva volt, hogy egy koronát javasolt a MKDM, és arról is, hogy úgy néz ki, a többiek is elfogadják az egészet, tehát ők is rágják meg, gondolják végig az egészet, az alapítvány dolgát is. Közöltem, hogy lesz Göncz-Havel találkozó. Tehát április folyamán volt egy vagy két találkozó, s minden úgy tűnt, hogy a legnagyobb rendben van, elő volt készítve, mennyi pénz lesz benne. Az elnök nagyon fellélegzett, amikor egy koronát hallott, de egymás között őszintén beszélgetve elmondtam nekik, hogy mi a különbség a németek és mi közöttünk. Akkor már járt nálam a három német úr, s a többség utánanézett, tudták, hogy nem vagyunk abban a helyzetben sem a 293 CĽ LU |—-LU CL XÄRMŕXW*». X
