Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 280 re van újságíró itten. És Kálmán meg Jóska nagyon tisztességesen, pontosan tudták, hogy most ez kell, ez kell. Végre tudtak utasítást adni embereknek. Sok egyetemista volt ott akkoriban, és mi szétosztottuk a munkát, hogy ki mit fog csinálni, írógépet, papírt kellett szerezni, mert semmink az égvilágon nem volt, aztán elértük a Budajnál azt, hogy a Verejnosť és a Nap kapott egy közös helyiséget, amit szekrényfallal elválasztottunk, hogy ez lesz a Verejnosť szerkesztősége és egyharmad részben volt a Nap szerkesztősége. Elkezdtünk anyagokat gyűjteni, nyomdába kellett járni, abban Gindl segített, hogy a Pravda nyomdája vállalja a nyomást, milyen legyen a példányszám, a papírminőség, a formátum. Meg lehet ezt tanulni, ha van, aki előtted mondja, és csak rá kell bólintani, mikor előtted vitatkoztak arról, hogy most amerikai típusú újság lesz vagy európai, és én bólogattam, hogy mégis Európa, akkor legyen az a formátum. Fogalmam nem volt, hogy most nagy lesz vagy kicsi lesz. Tudtam, hogy mindent a Gindl után kell mondani, mert egy fasza gyerek, mondom. Kálmánék elmondták, hogy fog kinézni a szerkezete belülről, én meg főszerkesztettem. Nagyon jó volt főszerkeszteni, megmondom őszintén, életemben nem voltam még olyan helyzetben, hogy én mondtam meg, ez jöhet, az meg nem. De nem voltam diktátor. Nagyon-nagyon gyorsan kialakult egy működő szerkezet, és én nagyon élveztem azt az első hónapot. Január 15-én Fazekas Jóska aztán elment, visszament a Madáchiba, de egy hónapig, ha jól tudom, ott volt. Borzasztóan élveztem, amikor este - mert egész nap futkostam a terjesztéssel kapcsolatban, mert a PNS-ben nem akarták vállalni a lap terjesztését - hét-nyolc óra után visszamentem a szerkesztőségbe, két hűséges társam Jóska és Kálmán mindig megvárt, aztán Kati megvárta Kálmánt, és sokszor Kiss Edit is ottmaradt, de a lényeg az volt, hogy Jóskával és Kálmánnal hárman nekiültünk, és a beérkezett kéziratokat kezdtük szemezgetni, jókat röhögtünk, és javítottunk, szóval élveztem a dolgot. Aztán jöttek persze kellemetlen dolgok is, amikor például Zalabai Zsigmond nevezetű jó barátom, aki két cikket is akart rögtön közölni az elején, de azok nem voltak alkalmasak a közlésre. Akkor hallottam először olyan szavakat, hogy te áruló vagy, nem is vagy te a magyarságnak igazi micsodája, nem beszélve arról, hogy januárra már az Új Szó is felébredt, és megértették, hogy nincs nagyobb baj. Ha jól emlékszem, a szerkesztőségben nálunk soha nem dolgozott 12 embernél több. Ebből négy volt kvázi újságíró, a hét hölgy meg a két fiú, a többi meg diákok voltak Somogyi Szilárdtól kezdve. Ennek ellenére milicista szavamat tartottam, december 15-én este nyolc órakor 40 ezer példányban megjelent a Nap első száma. Mi voltunk ezzel az elsők egész Csehszlovákiában, nem volt még Lidové noviny, a Verejnosť meg csak utánunk, este 10-re jött ki. Szóval két órával később. Este megvártam Gindlt, és rohantunk a nyomdába, erről van néhány fényképünk, többek között Duray Miklós ott a nyomdában és pezsgős üveggel, Fazekas Jóska, Kálmán, Karsay Kati, az egyetemista lányok, én egy üveg pezsgővel a kezemben, Miklós olvassa a Napot mellettem, lapozgattuk, hogy néz ki a lap. Miklóssal akkor még felhőtlen volt a kapcsolatom, amikor hazajött Amerikából, illetve Magyarországról, pár napot nálunk lakott Szerdahelyen, és késő esténként sokat beszélgettünk a jövőről. Tőlünk utazott fel Prágába, amikor még úgy volt, hogy miniszter lesz belőle a Čalfa-kormányban, és szegénynek nem volt öltönye sem, úgy adtunk össze kölcsönpénzt, hogy vegyen fekete öltönyt a beiktatásra. Amikor aztán dolgavégezetlenül visszatért, mert megfúrták a kisebbségi minisztérium tervét, Miklós kezdett elkomorodni, és az igaz, hogy
