Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 274 - Tóth Lajos hogyan hívott meg téged a születésnapjára?- Te hívtál meg engem a Tóth Lajos nevében. Még azt is hozzátetted, hogy este majd néhányan elvonulunk, és te is köztük vagy, terád is gondoltunk, ezért este ne menjetek rögtön haza. így kerültem oda, és akkor nekem a Regié ban megjelent egy cikkem, és én azzal ott felszólaltam. (...) Emlékszem, amikor befejeztem a felolvasásomat, mert ez nem volt benne a programban, akkor lépett be a Szabó Rezső. Neki is volt valamilyen előadása, és utána nagyon büszke voltam, hogy a nagy Szabó Rezsőnek felvezető zenekara voltam tulajdonképpen, hogy én szóltam előtte. Amikor véget ért a buli, akkor ti mondtátok, hogy hova megyünk, merre megyünk. Néhány embert én vittem autóval, Szigetit például. Barakot nem, de tudom, hogy az én kis társaságomból Barak és Szigeti ott volt. Volt olyan is, akit még nem ismertem. Öllös Lacival talán egyszer-kétszer kezet fogtunk, de róla fogalmam se volt, ő más kategória volt, jóval fiatalabb volt nálam. Öllös például nagyon megdöbbentett, hogy milyen okos emberek vannak, amikor mondani kezdte a libertiánus eszméket... És én akarok itt rendszerváltó ember lenni, és azt sem tudom, hogy jöttek elő ezek a különféle vegytiszta gondolatok. Csak akkor nyugodtam meg, amikor Grendel Lajos épp olyan dilettáns módon beleszólt vagy nyolcvan alkalommal a vitába, hogy akkor nincs olyan nagy baj. Nagy Lacival például sokat találkoztunk, de nem volt vele kapcsolatom. Vele is évek hosszú során: szevasz, ja te vagy a Nagy Laci, szóval ő meg két évvel idősebb volt nálam. Ezen a szűk szerdahelyi körön kívül másokat nem nagyon ismertem. A mi hálózatunk kis szerdahelyi hálózat volt, nem mentek az információk, nem nagyon jöttek, néha olyan, hogy képzeljétek el, Tóth Karcsi felesége Prágában volt, találkozott a Peter Uhllal. (...) Én is jártam tudniillik Prágában, és döbbenetes élmény volt, hogy jártam Hrabalhoz. Szigeti egy időben megkért, hogy megakadt a könyvírásban (egy interjú kötetet adott ki később Zsebcselek címmel), Hrabal meghülyült, megbolondult, megeső könyösödött, nem hajlandó egy szót se mondani, és hogy elmennék-e vele hozzá. Kiderült, hogy Hrabalt nagyon érdekli az öngyilkosság, a pszichiátria, és ezáltal éveken keresztül nagyon jó kapcsolatban voltam Hraballal, de tény, hogy néha persze tényleg meghülyült. Emlékszem a kreskói látogatásokra, verset írtam róla születésnapjára, egy verset, amely arról szólt, hogy a kreskói házat hogy figyelik a zöldek, vagyis a rendőrök, meg hogy az egész hogy megy, és nekünk ez egy hősköltemény volt, ám kiderült, hogy az ellenálló író is rajta van az Štb-listán. Azt azonban a mai napig nem hiszem el, hogy jelentett volna valamit, de elképzeled, hogy én odajárok hozzá Szigetivel abban a tudatban, hogy a csehszlovák szellemi ellenállás csúcsához járunk, és Hrabalnak aztán még valami kitüntetést is adattunk magyar barátainkkal. Azt hiszem, 88-ban volt, és számomra nagy kaland volt, hogy kikkel tartok kapcsolatot a cseh szellemi életből, hiszen Hrabalon keresztül egy csomó íróval meg festővel találkoztunk a kocsmákban, de ezek valószínűleg úgy néztek rám, hogy isten tudja, milyen provokátor jött ide. Hrabal úgy mutatott be, hogy pszichiáter, môj kolega, s az egészben az volt a döbbenetes, hogy mikor meghalt, akkor döbbentem rá, hogy én voltam a konzultánsa a halálába. Mert éveken keresztül végig arról beszélt, hogy lehet a legizgalmasabban öngyilkosságot elkövetni. Mondtam neki morbid történeteket, hogy milyen öngyilkosságokat látni. A legjobb az volt, amikor egy fickó maga alá rakta a fát, valahogy bepréselte magát a vaskályhába, s a fára benzint öntött,
