Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
s még a fejére tudta még pöccinteni a vaskályha tetejét, és utána meggyújtotta magát. Amikor kinyitották a vaskályha ajtaját, a két szeme kirepült. Mondta, hogy ez egy jó történet. Egyest kaptam érte, ez jó történet volt. Aztán körülbelül ugyanúgy repült ő is ki az emeleti szobából. Ezek voltak az én nagy ellenálló dolgaim. 600-as Fiatom volt akkor, kb. 6-7 óra volt az út Prágába, s megtörtént, hogy a prágai benzinolnál megállított a prágai rendőr állított, ellenőrzött valamit, a gumikat ellenőrizte, és azt mondta, hogy sofőr úr, bizony ezzel így nem mehet Prágába. Mentem a Hrabalhoz, és ott kellett megfordulnom, és jöttem vissza hat órán keresztül. Megerősítettek abban, hogy ezek tudnak róla, hogy én most megyek a Hrabalhoz, mert megfordítottak, és hat órát zötykölődhettem vissza.- Mire emlékszel a sellyei estéről?- Arra emlékszem, s ez nagyon mélyen megmaradt bennem, s ez a nagy büszkeségem, hogy van egy PEN Klubunk, amit a Peter Zajac nevezetű barátunk cserben hagyott a kanadai világszövetségben, ahol nem állt ki mellettünk, nem képviselte. Még egy mondatot csak. Összeállítottam a verseskönyvemet: 89 szeptemberében fizetetten szabadságot vettem ki, s november tizenvaiahányadikára megvolt a könyv, és megegyeztem Tóth Lacival, hogy 19-én vagy 20-án, hétfőn megyek föl Pestre. A mai napig ott vannak a verseim így összeszedve. Három hónapot dolgoztam vele, válogattam, átírtam,-dolgoztam vele. Ez tett a sorsa az én első verseskötetemnek. Sellyén mintegy 20-22 ember jöhetett öszsze Tóth Karcsi lakásán. Emlékszem, szegény Kulcsár Feri végighányta az éjszakát, Grendel Lajos meg mindenbe belebeszélt, te állandóan pártot akartál alapítani, Öllös meg felemelt mutatóujjal magyarázott nekünk a liberalizmusról. Nagy Lacira is emlékszem, de a leglényegesebb az volt, hogy világossá vált előttem: mostantól valami nagyon megváltozott, mert ez már nem PEN Klub meg ilyesmi. Számomra a leginkább megdöbbentő az volt, hogy ha néha beszélgettünk ilyen témákról, s azon négy ember részt vett, az már sok volt. Itt pedig huszonvalahányan bepréselődve ülünk egy lakásban, és teljesen nyíltan beszélgetünk: ez volt a legmegdöbbentőbb. Ki hívott bennünket össze, milyen alapon jöttünk össze, ez a lakás biztos be van mikrofonozva, és eszembe sem jutott, hogy ez most esetleg provokáció. De hát a délelőtti rész nem erről szólt. (...) Akkor este világossá vált, hogy már nem állunk meg a PEN Klub kérdésénél. Eleinte azt hittem, hogy ismét összejönnek az írók, és megint eldöntenek valamit. Mert nekem ezzel kapcsolatban volt egy nagyon rossz érzésem 88-ból, amikor a tiltakozásunk után újra jött, azt hiszem, Barak, hogy itt van még egy anyag, amit alá keltene írni. Mondta, hogy ez a Dobosék anyaga, és hogy írjam alá az ő nyilatkozatukat, a 33-ak nyilatkozatát. Elolvastam, és láttam, hogy itt különféle dolgok vannak, és mondtam, hogy mi ott azt írtuk alá, hogy nem egyezkedünk, itt meg arról van szó, hogy egyezzünk meg valahogy.- Valahol azt nyilatkoztáé, hogy háromszor két szóvivőt választottunk, hogy ha az első kettőt letartóztatják, helyükbe lépjenek a többiek.- Azért választottunk rögtön többet, mert az alapelképzelés az volt, hogy lehet, hogy első párt másnap reggel azonnal elviszik. (...) Négy szóvivő biztosan volt. Emlékszem arra, hogy te utána felhívtad Forró Evelynt a telefonfülkéből, és őt 275 HUNČÍK PÉTER
