Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 272 először esett le a tantusz, hogy jé, van ilyen szlovák PEN Klub is. Eljött Miloš Žiak és Milan Šimečka a mi gyűlésünkre. Žiak nagy kalapban bejött, és én már közben védtem a szlovákokat velük szemben, mert Miloš elkezdte a szlovákokat támadni, hogy milyen érzéketlenek, és lassan már ott tartott, hogy én védtem a szlovákokat, hogy nem is vagytok ti olyan rosszak. Akkor kezdtem gondolkodni, hogy szent isten, én még ilyen szlovákkal nem találkoztam. Šimecka egy kicsit visszafogottabb volt, mármint nem ömlött belőle a szó annyira, mint Milošból. De nagyon szépen, nagyon határozottan beszélt. Ekkor kristályosodott ki bennem teljesen egyértelműen, ha párttag lennék, akkor most ilyen önkritikát gyakorolnék. (...)- A szakmai karriered?- A szakmai karrierem odáig ment, hogy (...) az első pszichiáter voltam az egész Csehszlovákiában, aki először általános orvosiból tett szakvizsgát. Soha nem akartam körzeti orvosként dolgozni, az elképzelésem mindig az volt, hogy leteszem a belgyógyász szakvizsgát, és utána megyek pszichiáternek. Ez volt a mániám. A lényeg az volt, hogy megragadtam Megyeren körzeti orvosként. Azt hiszem, szerettek az emberek, mivel Karpiš doktor meg Zapleóka doktor meg Vondráóek doktor után jön egy Hunóík doktor, na de magyar. Abban a színmagyar közegben végre egy orvos, akinek el tudták mondani, amit akartak. Magyarán: egy olyan bizalom, tisztelet övezett, hogy soha nem volt anyagi gondom annak ellenére, hogy pénzt nem nagyon vettem el. Ami nagy sértés volt a beteggel szemben, de akkor hozták libában, kacsában, zöldségben, tojásban, zsírban, húsban, sonkában, szalonnában, piában, de ezt nem lehetett visszautasítani, ezt elhozták a lakásomra. Volt egy időszak, amikor a feleségem azt mondta, túl sokat iszol, elment az üzletbe 15 üveggel, és hozott helyette egy jó konyakot, és azt mondta, legalább ezt idd. Utána nagyon keményen hajtottam, hogy pszichiáter lehessek, de nem akarták. A lényege az volt, hogy aláírtam egy olyan papírt, hogy ha leteszem a pszichiátriai vizsgát, kötelezem magam, hogy itt maradok az idők végeztéig ebben a magyar járásban, és itt fogok magyar nyelven dolgozni. Aztán 85-86 táján, úgy látszik, hogy megbocsátottak a Steiner-ügyem miatt, mert aláírták, hogy mehetek, és akkor elkezdtem megint járni 36 évesen mint kezdő orvos 1700 koronáért föl Pozsonyba a klinikára három éven keresztül, és 88-ban szakvizsgáztam megint, ezúttal pszichiátriából. Csak később tudtam meg, hogy Baculák Vera kolléganőm volt az, aki „kijárta” nekem a dolgot, azaz engedélyt kaptam arra, hogy pszichiátriából szakvizsgát tegyek. Vera nagyon sokat segített a fiatalabb magyar orvosokon a járásban. A szakvizsga után bebizonyosodott, hogy az igazgató úr félelmeinek volt némi alapja, mert én azonnal olyan témakörökkel kezdtem el foglalkozni, ami akkor tabu volt. Szexológiából egy éven keresztül írtunk Bordás Sándorral egy sorozatot a Nő c. hetilapba, amely nagyon népszerű volt, de állítólag később a főszerkesztőnőt emiatt tették ki a lapból, majd öngyilkosság-kutatással foglalkoztam: a Dunaszerdahelyi járás és vidékének, a magyarok és a szlovákok öngyilkossági mutatóival foglalkoztam, a magyar öngyilkossági modell itthoni hatását vizsgáltam. És ezek publikálásával is próbálkoztam. Volt, amit sikerült kiadni, volt, ami csak 89 után jött ki. Fazekas Jóska barátom például 88- ban betette a 89-es Madách Naptárba az egyik öngyilkossági felmérés eredmé-
