Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
úgy hangzott el, hogy nem akarna-e majd velem még találkozni? No nem itt, ez kellemetlen volna, találkozhatunk valahol valami kávéházban, ilyen kérdés elhangzott. Mondtam, hogy nem, nem. De akkor már tudtam, hogy figyelni fognak. Erről aztán meg is bizonyosodtam, amikor egyik délután stoppal mentem ki Megyerre. Megállt egy autó, beültem, elvinne-e Megyerre, kérdeztem. Hát persze. Odanéztem, és a Tóth főhadnagy volt. Mondtam, álljon meg. Dehogy állok, kiviszem magát Megyerre, erre jöttem, hát elviszem, hisz megy szolgálatba. Ilyen duma volt, és tényleg kivitt Megyerig. Közben az egész autót végigtapiztam, mivel ez az eset is abban megerősített meg, hogy engem nagyon figyelnek. Stoppoltam, és éppen ez a fickó jött, teljesen véletlenül, elvitt a poliklinikára, ez is egy fura dolog, hogy épp Megyerre visz az útja. Útközben majdnem szétszedtem a kocsit, teljesen véletlenszerűen felnéztem, a napellenzőt lehajtottam, nyilvánvaló volt, hogy a mikrofont kerestem, de nagyon feltűnően csinálhattam a dolgot, mert mondta, hogy mit gondol, az autó talán be van mikrofonozva, és én maga miatt jöttem ide? Mondom, azt nem tudom, de hogy én miattam, az könnyen meglehet, hát szóval idáig ment a dolog. A lényeg az volt, hogy nagyon tisztességesen én is úgy viselkedtem, mint a többiek, magyarul rögtön én is végigmondtám, ha Lacira kérdeztek valamit vagy ha Barakra, én is ugyanúgy megpróbáltam semmiről nem beszélni. Két alkalommal volt ilyen kellemetlen esetem Magyarországgal kapcsolatban, egyik ilyen a Beszélőhél tett látogatás után, amikor a Légrádi Pétertől jöttem, mindig éjszaka mentünk, bolyongtunk ott is, egyszer a határon emiatt leállítottak, szétszedték a kocsit teljesen, és valóban találtak Beszélőt, csak nem tudom, miért hagyták meg, félretették a többi könyvvel együtt, mert mindig vásároltam könyvet. Nem tudom, mi volt az, amit még kerestek. Talán azt gondolták, hogy én is ahhoz a csoporthoz tartozók, akik rotációs gépeket hordják a lengyeleknek, de maga a Beszélő nem okozott nekik semmi gondot. (...) Később részt vettem a Vörösmarty téren egy Havel letartóztatása elleni tüntetésen, ahol a szónok rám mutatott, és azt mondta, hogy íme, itt van Szlovákiából is egy nem tudom micsoda, és hogy mondjak néhány szót. És én csak azt mondtam, hogy üdvözletét küldik a szlovákiai másként gondolkodók. Befejeztem, és nem szóltam semmit. Utána nem mertem hazajönni, mert meg voltam róla győződve, hogy addig vagyok biztonságban, amíg Magyarországon vagyok. Addig semmi nem történhet velem, mert a magyar elvtársak mégiscsak mások, itt vigyáznak rám. Aztán éjfél felé megindultam a határra, és természetesen már ott voltak a fényképek a tüntetésről, és akkor végigfutott a fejemben az egész folyamat. Vagyis hogy a gyűlés után előhívták a képeket, aztán kinyomozták, ki vagyok, valaki felült a motorbiciklire, és elment a győri határátkelőig, ott leadta, s mondta, jönni fog. Végiggondoltam, hogy működik az egész rendszer. Kegyetlen dolog volt így elképzelni az egészet, mármint hogy a magyar meg a csehszlovák elvtársak így együttműködnek. Ez így ment. Akkor jött a 88-as dolog, nem tudom, emlékszel-e arra, hogy akkor néhány kemény vitánk volt, mert te azzal jöttél utánam, hogy írjam alá az októberi tiltakozást a köztársaság hetvenedik évfordulóján. Azt mondtad, hogy az még nem egy kész anyag, amikor hozzám jöttetek. Én meg erre elkezdtem magyarázni, hogy ki kell bővíteni a dolgot, mert hiányzik ez meg az, és mondtam egy csomó dolgot, ami bennünket, kisebbségieket érintett. Aztán jött a szlovákiai magyar írók PEN Klubja. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy ellenforradalmi tevékenység volt PEN Klubot szervezni. Emlékszem arra a nagy eseményre, amikor 271 HUNČÍK PÉTER
