Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 270 nyújtani, mert ebben nem. (...) Ez volt az az időszak, mikor Szerdaheiyen 84-85 táján mindenkit behívattak a rendőrségre. Nagyon meg voltam sértődve, mert én az utolsók között voltam, akiket behívtak. Már olyan elméleteket gyártottam magamban, hogy akik a kommunista párt tagjai, azokat nyilván előbb fogják behívni. Konkrétan Bereck Jóskát, Szigeti Lacit, Barakot, mert ők párttagok is voltak. Szóval kidolgoztunk egy rendkívül jó taktikát: senki senkire semmi rosszat nem fog mondani, a lényeg az, hogy mindenki mindenkinek megmondja azt, hogy miről szólt az egész, hogy a következő készülhessen, és az egészet úgy elbeszélni ott a rendőrségen, hogy én senkit nem ismerek, és csak általánosságokat tudok mondani. Az volt a taktika, hogy senki semmi konkrétat nem mond. Nekünk annak idején eszünkbe sem jutott egy olyan típusú fellépés, amit a magyarok meg a chartások csináltak, hogy nézzenek ide, én szarok erre a rendszerre. Dehogy jutott. Ha nehéz a kérdés, akkor eljátszani a hülyét, egyébként meg szabadon asszociálni, beszélgetni. Főleg az volt a fontos, hogy egymást azonnal pontosan informáljuk. Engem hívtak be az utolsók között. Akit behívtak, először az útlevél-ellenőrző osztályra kellett mennie, ezt már tudtuk előre, elvették az útlevelet, majd behívtak, hogy valamit meg kell beszélni az útlevéllel kapcsolatban, s ott kiderült, melyik a Tóth nevezetű főhadnagy. Amikor a rendőrség járási parancsnoka bejött abba a helyiségbe - én ismertem őt, mert a felesége szakács volt a feleségem iskolájában, és a szülői bálokon találkoztunk, onnét tudtam, hogy alezredesi rangban van -, az én fickóm fölpattant, és mondta, hogy „Súdruh podplukovník, nadporučík Tóth, dovoľte, aby som pokračoval v činnosti”, vagy valami hasonlót, szóval rendesen bejelentkezett, és onnét tudtam meg, hogy nadporučík Tóth, tehát hogy főhadnagyi rangban van. Nem volt se kellemetlen, se kellemes. Olyan túl édeskés fickó volt, én meg elhatároztam, hogy hősiesen fogom majd mondani ott a dumát, szóval nem volt kellemes dolog, amikor kiderült, a Steiner Gábor-emlékműtől kezdve az apám dolgain keresztül mindent tudnak rólam. A döbbenetes az volt, amikor azt mondta, hogy arról is tudunk, hogy maga egyszer emigrálni akart, aztán azonban kiderült, hogy ezt szegény apám elmondta valakinek a baráti körében. Gabival valóban úgy döntöttünk, hogy lelépünk, ugyanis nem kaptunk útlevelet. Ahányszor kérvényeztük, hogy mennénk turistaútlevéllel Jugoszláviába, valami miatt sosem nem kaptuk meg, és akkor eldöntöttük egyszer Gabival, hogy valakit nagyon lefizetünk, szóval mindent előkészítünk Jugoszláviára. (...)- Téged nem akartak beszervezni?- Ez ugye most derült ki, hogy arról szólt a buli. Én meg voltam győződve, hogy ettől a pillanattól kezdve én leszek itt a fő ellenség, nagyon kell vigyáznom, mondom, egy-két órás beszélgetés volt ezzel a Tóth főhadnaggyal, elmondta nekem, hogy mi mindenről tudnak, elmondta azt is, hogy ki mindenki van körülöttem, akikről ők tudják, miről szoktunk mi beszélgetni. Egyetlen olyan szó nem hangzott el, hogy nem akar-e vagy nem dolgozna-e nekünk. Soha nem jutott eszébe, hogy belépjen a pártba - ilyen kérdés elhangzott, s az is, hogy magának akkor se jutott eszébe, hogy belépjen a pártba, amikor 80-ban benne volt a szarban Steiner Gábor miatt. Valószínűleg ez csak puhatolózás volt, mert nem mondott semmi konkrétat, csak azt, hogy majd még találkozunk. Az a kérdés valahogy
