Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
bennünket már ott bent letartóztattak, hogy csapda volt az egész. Este nyolcfél kilencre mégiscsak aláírták mind a négyen, mi meg boldogan mentünk haza a négy aláírással. Barakkal meg Zsigával megittunk valamit, aztán én vittem fel a tiltakozó jegyzéket a lakásomra, a nyolcadik emeletre, akkor már a Keleti lakótelepen laktunk. Éjfél után pár perccel verik az ajtót ész nélkül, a feleségem rohant ki az erkélyre, mert mondtam neki, hogy itt van nálam az összes ív, amit azon a héten gyűjtöttünk, és ha elkezdek hangosan beszélni, akkor összetéped, és a levegőbe szórod. De nem kellett kiabálnom, mert Ozogány Ernő és Bauer Győző jött el, mondván, hogy most tárgyaltunk, és úgy éreztük, hogy a mi helyzetünkben ezt nem írhatjuk alá. Volt akkor egy rövid, fojtott hangú vita, de aztán mégiscsak kihúzták a nevüket. Hajnali kettőig vitatkoztunk. Végül is ki lettek húzva. És aztán volt még egy akció a 80-as években, amely azzal végződött, hogy egy dimitrovkai munkás küldött állítólag egy névtelen levelet írt, hogy ha a magyar iskolák ellen valami történik, ő tudja, hol kell felrobbantani a Slovnaftot, valami ilyen volt a levélben. Hogy ez igaz volt vagy nem, nem tudom, de ez volt akkor a duma. Ezeknél én mind ott voltam. Úgy, ahogy ott voltam a 80-as évek közepétől a Beszélő-társaság körül is, mégpedig Légrádi Péter unokasógoromon keresztül, tehát aki az unokatestvéremnek volt a férje, és így kerültem kapcsolatba a Pető Ivánnal, Jeszenszky Gézával, Demszkyvel. Ezekkel kapcsolatban is nagyon nagy volt a kiábrándulásom, mert ők állandóan Havelról kérdeztek meg Kusýról, Šimečkáról. A magyar kisebbség nem volt téma számukra. A Beszélőbe bármikor hozhatsz anyagot, mondták. Tudok írni a kisebbségről, mondtam. Ne ilyeneket hozzál, mondták, és közölték, miről kellene írnom. Én arról tudok írni, hogy mit csinálnak itt velünk ezek a rohadtak, a kisebbséggel, de ez valahogy nem volt nekik téma. Mentek Walesához, nemegyszer mentem Lengyelországba velük, kvázi tolmácsnak, amikor a határig csempészték a rotációs gépeket meg egyéb dolgokat négy-öt autóval. Mélységesen felháborított, én vagyok az elnyomott kisebbség, emberi jogokról beszélnek, és én mintha ott se lettem volna. Mondták a maguk nagy dumáját, néha közbeszóltam, hogy velünk, magyarokkal is ugyanez történik, de valahogy ez nem érdekelte őket. Ez volt a nagy kiábrándulás. Akkor jött a 88-as sztori.- Duray Miklós?- Duray Miklóssal egyetlenegy eset volt, amely nem jól végződött. Ez 85-ben volt, amikor Miklós megkért, hogy az egyik anyagához írnék-e valamit. Kellene egy felmérés meg írás arról, hogy az asszimiláció hogyan hat a vegyes családokban, szóval a vegyes házasság hatása az asszimilációs folyamatra, és meg is kellene magyarázni, micsoda veszélyt jelentenek a vegyes házasságok, és hogy lehetne ezt a veszélyt mérsékelni. Mondtam neki, hogy ez butaság, mert ez nem működik, a vegyes házasságokat nem lehet megakadályozni. Az nem újdonság, hogy a vegyes házasság az asszimiláció melegágya, ebben nincs semmi, ami számomra érdekes lenne. Becsültem őt, és szerettem volna vele együtt dolgozni, de nem tudtam bejutni abba a körbe. Akkor, 85 táján már bementem volna, de ő ott akkor egyértelműen lezárta a dolgot, hogy ha nem akarsz segíteni, akkor mondd meg világosan. Mondtam neki, Miklós, dehogynem szeretnék segíteni, de beszéljük meg, miben tudok segítséget 269 HUNČÍK PÉTER
