Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
három nap alatt - azt is, hogy addig nem fogunk írni, publikálni, amíg ezt a két embert vissza nem veszik a Szemlébe. Nehéz megmondani, jól jött-e ez nekem abban az írói válságomban vagy nem. Mindenestre én komolyan vettem a fogadalmat, és nem írtam. Persze az első, aki írt, akinek rá két hónapra megjelent az írása, Tóth Laci volt. Imre hosszabb ideig kibírta, aztán el is ment Magyarországra. Laci elmondta, ebből él, érthetően nem vádként mondom, csak ma már jókat lehet ezen röhögni, tehát elmondta, hogy ő ebből él, nem tudott másként megélni. Nekem az volt az írók között a szerencsém, hogy a szakmámból tisztességesen meg tudtam élni, nem éltem át azokat az egzisztenciális, fenyegető gondokat, amit egy író átél, amikor csak az írásaiból kell megélnie.- Ők még az egyetemet sem végezték el.- Talán kissé görcsösebbek voltak ezek a gyerekek. Itt az egyetlen nagy kivétel Varga Imre volt, aki azzal a könnyedséggel írt verset, ahogy József Attila mondta, hogy ha nem tudsz mást, csak akkor írjál verset, ha tényleg mást nem tudsz olyan könnyedséggel csinálni, mint a versírást. Ezután nekem jött egy kis fordulat, mármint művészeti irányba, jött az újratalálkozásom Gágyorral a kassai Thálián keresztül, és elkezdtem nagyon intenzíven a színházzal foglalkozni. Majd Péter kassai fenéken billentése után mentem vele Magyarországra, így szerepeltem egyébként dramaturgként plakátokon is, műkedvelőként. Nagyon érdekelt ez a buli, nagyon izgalmas kihívás volt intellektuálisan is, művészetileg is, néha lélekbúvárként is, ebbe nagyon beleástam magam. Utána nem nagyon írtam, utána a színház volt 1984-ig, amikor Gágyor úgy döntött, hogy dobbant. Ez egy kicsit meghökkentett, mert én sem tudtam róla. Azt hittem, hogy a legeslegjobb barátok vagyunk, olyan szoros a barátságunk, hogy ettől már szorosabb nem lehet. Éveken keresztül nálunk lakott, együtt ettünk, ittunk, főzött Gabival, és úgy ment, el, hogy magam sem tudtam. Jó, hát abban az időszakban lehet, hogy ez volt a konspiráció alaptétele, még a legbelső barátnak se megmondani azt, ha az ember elmegy. Szép évek voltak ezek, mert Győrben dolgoztunk, Kecskeméten dolgoztunk. De ott jöttek azok a kellemetlen élmények, és egyre erősebben bejöttek, mi az, hogy szlovákiai magyar, mi az, hogy kisebbségi magyar, hogy a magyar állampolgár és a magyar társadalom nem ismeri a szó ízét, és egyáltalán nem is óhajt ezzel foglalkozni. Akkor jöttek ezek a fölismerések, hogy ha irodalmár, művész, tudós akarsz lenni, át kell költözni Magyarországra, úgy esetleg elfogadnak, ez volt Csendes Laci esete, Szarka Laci esete, Varga Imre esete, de úgy, hogy innét és kisebbségi maradsz, az nem megy. Nagyon csúnya konfliktusaink voltak. Győrből például úgy távolítottak el, hogy egy esti bemutató után kártyáztunk a színészklubban, és heccelődtek, hogy na cseszko magyarok, Karaffa hány embert végezett ki ottan nálatok Prešovban? Ment a heccelődés, aztán heccelődve visszakérdeztem, hogy Kádár János hány embert végeztetett ki, Karaffa végeztetett ki többet vagy a Kádár Jancsi, jó lenne eldönteni? Ti mit szóltatok akkor, amikor Kádár... - hogy az más? Másnap a győri színház igazgatójához, Bor Jóskához hivattak, és egy pillanat alatt közölték, hogy a színházzal mindenfajta együttműködés meg van szüntetve, nyilván valamelyik színész földobott. Aztán Péter Kecskemétre ment, oda még utánamentem, aztán elment, és ezzel a színház is, mármint ez a része. Utána elkezdtem csinálni az én magánszínházamat PONSZ néven itt, Dunaszerdahelyen, amit ma 267 HUNČÍK PÉTER
