Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hodossy Gyula
HODOSSY GYULA 238 adni az embereknek, más nem érdekelt. Viszont ezzel egy időben jelent meg az egyik versem, az Utazás nagyapám körül. Két évre eltiltottak miatta az írástól. Nem estem kétségbe, mert éppen akkor hívtak be katonának. A két év a katonaságnál gyorsan eltelt. Nyolcvanegyben, amikor leszereltem, folytattam a szervezést ott, ahol abbahagytam. A kultúrházban összehoztam egy klubot, amelynek a „Fórumműhely” nevet adtuk. Az volt a célunk, hogy a fiatalokat megismertessük olyan fogalmakkal, mint a szlovákiai magyar sajtó, a szlovákiai magyar irodalom, képzőművészet, népzene, mit tudom én még mi mindennel. A lényeg az, hogy az illetékesek megsokallták, és most már nem elégedtek meg annyival, hogy leállítottak, hanem nemkívánatos személynek nyilvánítottak a járásban. Egyszóval, a Dunaszerdahelyi járásból kitiltottak.- Mielőtt erre rátérnénk, megkérdezném, mennyire volt a te aktivitásod egy helyhez kötött, mondjuk Dunaszerdahelyhez? Akkor már másutt is működtek művelődési klubok, részben a Csemadokon belül, másrészt már léteztek a diákklubok, sőt létrejött a klubhálózat. Volt-e ezekkel kapcsolatod?- Hogyne lett volna! E nélkül képtelenség lett volna dolgozni. S hogy valamilyen fórum összetartson bennünket, létrehoztuk a Szlovákiai Magyar Klubtanácsot. Ennek én voltam a kezdeményezője.- Melyik évben?- 77-ben vagy 78-ban. Nem tudom, de ez talán nem is lényeges. Fontosabbnak tartom, hogy sikerült Dél-Szlovákiában újjászervezni a klubokat. Persze, nem volt ez olyan magától értetődő dolog. Szervezni csak úgy lehet, ha kiépítünk egy jól működő kapcsolatrendszert. Én ugye akkor inas voltam, vagyis szakmunkás, aki nem vehet ki szabadságot akkor, amikor neki tetszik. Mégis sikerült elérnem, hogy a cégnél, ahol szakmai gyakorlaton voltam, egy hónapra kimaradjak. Ez arra kellett, hogy bejárhassam Dél-Szlovákia falvait, városait. Mindenhol megkerestem azokat az embereket, akiket valakik megfelelőnek tartottak klubvezetésre. Egyik a másikat ajánlotta, és én telefonáltam, mentem, beszélgettem velük, együtt tervezgettük, mi hogy lenne jó, hogyan tudjuk leginkább megmozgatni az embereket. Pozsonytól Nagykaposig mindenhova eljutottam, beleértve az egyetemi klubokat is. Ahol már működött klub, ott a vezetőjét kerestem fel, ahol még nem, ott megpróbáltam rászedni valakit, hogy alakítsa meg. Rengeteg akadályt kellett leküzdeni, mert nemcsak a térbeli szétszóródottság okozott gondot, hanem a félelem is, ami az emberekben élt. Ugyanis a hatvanas évek végén már léteztek művelődési klubok, csakhogy ezeket a hetvenes évek elején majdhogynem mind betiltották, és aztán jöttem én, hogy most újra kellene szervezni őket. Központi programokat csináltunk, előadókat hoztunk Magyarországról, összeállítottunk egy címlistát, melyről a klubvezetők választhattak előadókat. A Csemadok a legnagyobb ellensége volt mindannak, amit mi csináltunk. Ahol csak lehetett, akadályozta a klubmozgalmat, tiltakozott ellene, s ez némelyeknek jól jött, mivel a hatalomnak sem tetszett a mi nyüzsgölődésünk. Előfordult, hogy klubesten megjelent a rendőrség, és szétkergette az embereket. Nem keveset reszkíroztak a klubvezetők sem, mert a munkahelyükön bizony rákérdeztek, mit is csinálsz te? Az egzisztenciáját joggal féltette mindenki,
