Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hodossy Gyula
rás után kellett néznem. Egyetlen lehetőségem az írás volt. Fiatal korom ellenére akkor már elég sokat publikáltam a Csallóközben, Új Szóban és az Új Ifjúságban. Persze nemcsak verseket írtam, hanem mindenfélét, ami jött: novellákat, riportokat és tudósításokat is, csakhogy meg tudjak valamiből élni. Ebből nem sok mindenre futotta, ezért hétvégenként elmentem vagonokat kirakni a vasútra. Ez igen jó buli volt és jól jövedelmezett, mert naponta meg tudtam keresni száz koronát is. A lakbérem pedig háromszáz korona volt. Mi volt ehhez az ötven korona, amit inasként kaptam havonta a szakmunkásképzőben. A lényeg az, hogy a fenntartásomhoz szükséges pénzt össze tudtam hozni.- Akkor most térjünk át arra a tevékenységedre, mely által leginkább ismertté váltál a szlovákiai magyar fiatalok között. Az 1989 előtti közösségi munkádra.- Az indíttatáshoz hozzátartozik, hogy még tizenhét éves sem voltam, amikor először begyűjtötték a rendőrök. Egyik írásom volt az oka. A Csallóköz szerkesztőségében megbíztak azzal, hogy készítsek aratási riportot. Ki is mentem az egyik szövetkezetbe, egyenesen az aratók közé, és kezdtem kérdezgetni őket. Szó szót követett, s a munkások egyszer csak elkezdték szapulni ez elnököt. Szidták, mint a bokrot, én pedig mindent leírtam, amit mondtak. Nem lehetett rossz írás, mert megjelent, csak hát megjelent az elnök is, nem máshol, mint a járási pártbizottságon. Magából kikelve lármázott, ki az, aki ilyen őrültségeket mer írni az ő virágzó szövetkezetükről, ki engedte meg neki, hogy ilyesmit csináljon? Lett is ezután haddelhadd. Mint mondtam, engem bevittek a rendőrségre, csallóközies szóval élve, egy kicsit meg is „pufáltak”, és lelkemre kötötték, hogy többet ilyesmit nem szabad csinálni.- Mikor volt ez pontosan?- Dátumokat ne kérdezz tőlem, mert sajnos, naplót nem vezettem, de ha jól emlékszem, 76 nyarán lehetett... Elég az hozzá, hogy egyszer csak kezdtem valamit nem érteni. Ha egyszer azt írják, valami így van, miért van éppen amúgy? Röviden, rengeteg ellentmondásba ütköztem, és ez borzasztóan zavart. Az írásaim pedig, és a verseim is, elkezdtek mind erről szólni, ami pedig azzal járt, hogy egyre kevésbé tetszettek másoknak. Értem ez alatt azokat, akik az irodalmat felügyelték. Hamar meg kellett éreznem, nagy bajba kerültem, mert eltiltottak a publikálástól. Ám ahelyett, hogy az intézkedés engem letört volna, azt gondoltam, ez ellen valamit tenni kell. Ebbe nem lehet csak úgy belenyugodni, legalább a fiatalokat kell tájékoztatni arról, hogy itt mások az elvek és teljesen más a valóság... Kezdtem különféle rendezvényeket szervezni. Az első emlékezetes összejövetel 1979-ben volt Dunaszerdahelyen; úgy neveztük el: „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel...”. Ez az irodalmi-népzenei fesztivál - merthogy az volt - három napig tartott. Három napon átjártuk Dunaszerdahely utcáit, 150 fős szereplőgárdával, népzenészekkel, népi táncosokkal, irodalmi színpadok szereplőivel. Engedélyezett rendezvény volt, még rendőri kíséretet is adtak hozzá, nehogy valami baj történjen, de arra nem számítottak, hogy leállítjuk a forgalmat, pont az útkereszteződésben adjuk elő a műsort, meg a pártbizottság épülete előtt csődítjük össze a népet! Hát persze, hogy engem vontak felelősségre mindezért. A szigorú fejmosást nem vettem komolyan, bennem csak az élt, igazi kultúrát kell 237 < _j __)> 00 t/3o
