Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Dolnik Erzsébet
- Mekkora és milyen volt az a közeg, akik hallgatták ezeket az előadásokat?- Sokkal több, mint mostanában. Akkor nemcsak a klubrendezvényeket látogató szűk réteg jött el, de elég sokan mások is, tudniillik a lévai magyarságnak nem volt lehetősége más rendezvényekre eljutni. A közönség tehát sokszínű volt, a fiataloktól kezdve a nyugdíjasokig minden korosztály. Viszont a diákság hiányzott. Léván egész egyszerűen nem volt magyar középiskolás réteg, az alapiskolásokat viszont be tudtuk vonni úgy, hogy például a gyermekeknek is szerveztünk foglalkozásokat, így Gyerektáncházat Bodonyiékkal, majd mesedélelőttöt, kézműves foglalkozást, bábozást, belekapcsolva a nevelőnőket, óvónőket. Tehát hasonlóan dolgoztunk a gyermekekkel, mint jelenleg a Kersék János Kör. Sajnos az első néhány sikeres esemény után az egész valahogy kifulladt. A szülők nem hozták rendszeresen a gyerekeket. Visszatérve a kérdésedhez, a klubrendezvényeket aztán általában más cím alatt hirdettük meg. Természetesen nem mondhattuk azt, hogy itt a magyar őstörténettel fogunk foglalkozni, vagy éppen a honfoglalással, vagy más nemzeti témával. Meg kellett szervezni azt is, hogy aztán a párt részéről lehetőleg olyanok jöjjenek, akik végül is kevésbé voltak veszélyesek.- Volt arra esetleg példa, hogy valakinek a párt részéről nem tetszett volna valami és közbeszólt?- Úgy hogy közbeszólt, nem. Általában, ha kissé zűrösebb volt a téma, annak a következményeként behívattak ugye a városi pártbizottságra, mert elnökként mindenért felelős voltam. Érdekes módon engem általában ott kértek számon. Nem tudom az egésznek a mechanizmusát, kit, hol faggattak. Beszélgettem más klubvezetőkkel, későbbi politikusokkal, akik szintén a Csemadokban dolgoztak - mi általában, a jelenlegi politikai paletta szereplői ismertük egymást 89 előttről is. Gyakran mosolyogtunk is azon, hogy teljesen mindegy, hogy ki kapcsolódott az MKDM-hez, az Együttéléshez, vagy az MPP-hez, a múltunk általában a klubmozgalomhoz kötődött. Ezek többsége arról panaszkodott, hogy a titkosrendőrség zaklatta őket. Engem a titkosrendőrség megfigyelt, de ugyanakkor rendszeresen vagy a járási pártbizottság ideológiai főosztályára, vagy a városi pártbizottságra citáltak be mint a Csemadok elnökét, vagy éppen mint az óvónőképző tanárát. De mivel általában a Csemadok égisze alatt mentek a rendezvények, általában Csemadok-elnökként kérték számon, hogy most éppen mit rendeztünk. Nekik kellett megmagyarázni a bizonyítványunkat, általában nem sok sikerrel. Aztán voltak olyan kabaréba illő esetek is, mint például az 1988. április 19-i, temetőben rendezett koszorúzás alkalmával, amelyre elég sokan jöttek Magyarországról és sok volt a magyarországi autó, egy szenilis öreg kommunista bácsi a fejemre olvasta, hogy ő tudja, hogy Horthy 5-ik hadosztályának belépését készítik elő. Ekkor aztán már a szlovák elvtársak is röhögésbe törtek ki, és próbálták meggyőzni, hogy hát Horthy is halott már és 5-ik hadosztály sincs. Tehát „ezek” már nem „azok”. Ezeket a temetőben megvalósuló rendezvényeket is olyan céllal használtuk ki, hogy találkozhassunk más magyar szervezetek tagjaival. Például az említett 1988-as koszorúzást egész konkrétan úgy szerveztük, hogy kikértem az összes létező magyarországi klub címét és vezetőinek a nevét (az összes jelentősebb Csemadok-szervezetnek, ifjúsági kluboknak, ma-153 DOLNÍK erzsebet
