Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Dolnik Erzsébet
DOLNÍK ERZSEBET 146 bukat, ott már egészen biztos, hogy különböző technikai eszközök, lehallgatást biztosító „szerkentyűk” maradtak. Ezt követően lettem én az alapszervezet elnöke. A fenti eseményekből kifolyólag aztán az épületben semmiféle olyan megbeszélést nem tarthattunk, ami bizalmasnak minősült. A hivatalos Csemadokgyűlések, klubrendezvények ott voltak, de minden egyéb megbeszélést már csak és kizárólag magánlakásokon tartottuk, elsősorban nálam.- Tapasztaltál esetleg olyan dolgokat, hogy téged megfigyelnek? Tudnál konkrétumokat is mondani, hogy milyen helyzetekben?- Hát az elég sokszor előfordult. A lehallgatásokat illetően: Ugye amint említettem, elsősorban a lakásomon találkoztunk, ha biztosak akartunk lenni abban, hogy köztünk marad, amiről beszélünk (ez a lakás a Pokrok Üzletközpont mögött, egy 13 emeletes toronyházban volt). Egész konkrétan - nem titok, nyugodtan mondhatom a neveket - Zoller Misi, Csáky Pali és Újváry Laci meg én találkozgattunk ott rendszeresen. Ott tartottuk a nem hivatalos gyűléseinket. Tehát tartottunk hivatalos Csemadok vezetőségi gyűléseket a barakkban és voltak a nem hivatalos megbeszélések az én lakásomon. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy figyelnek és lehallgatnak bennünket ezeken a gyűléseken, hogy szinte minden gyűlés időpontjáról tudtak, s esetenként arról is, hogy ki volt jelen. Abszurd dolog is előfordult - akkor is jókat derültünk rajta -, feljelentettek egyrészt a kommunista párt pozsonyi központjában, valamint az igazgatómnak is jelezték, (tudva, hogy én soha nem voltam a kommunista párt tagja), hogy középiskolai pedagógusként én ott férfiakkal találkozom. Nem politikai ügyet kreáltak, hanem látszólag erkölcsi kifogásként kezelték ezt. Úgy emlékszem, a járási Csemadok-titkárt is értesítették az ügyről. Persze az első megbeszélés után világos volt, hogy nem erről van szó. A politikai háttér akkor vált világossá, amikor engem behívattak a lévai járási pártbizottságra, s ott faggattak a beszélgetéseinkről. Érdekes módon a jelentések következménye nem az volt, hogy engem a titkosrendőrség központjába hívtak volna be, hanem mindig a járási pártbizottság volt a kihallgatások helyszíne. Ott aztán már egész konkrétan olyan kérdéseket tettek fel, amelyek témája ezekről a megbeszélésekről származott. Arra is gyanakodtunk, hogy mivel minden emeleten négy lakás van, esetleg valamelyik szomszédom jelentette, de azok nem tudhattak arról, hogy miről beszéltünk. Aztán a lehallgatások konkrét technikai jellegű dolgaira is fény derült. Mivel majdnem biztos voltam benne, hogy valahol mikrofonoknak kell lenniük a lakásban, az egyik magyarországi ismerősömnek, barátomnak is megemlítettem a gyanúmat. Amikor legközelebb meglátogatott minket, szétszedte a telefonkészüléket és talált is valami „szerkentyűt”. Figyelmeztetett arra is, hogy hol mindenütt lehetnek ilyen eszközök. Más alkalommal gond volt a telefonommal, a hibát be is jelentettem a postán. Még azon a napon megállított egy ismerős úr (máskor napokig kellett várni!), történetesen az egyik kolléganő férje, hogy hallotta, problémám van a telefonnal, s eljönnének most azonnal megjavítani. A „javítás” után még pontosabb információik voltak a járási pártbizottságon. Ennél még kellemetlenebb volt az, hogy azt tapasztaltuk a lányommal együtt, hogy feltehetően valakik jártak a lakásban. Mint egy rossz krimiben, kísérleteztünk, például apró tárgyakat helyeztünk el, s figyeltük, ugyanott vannak-e, ahová tettük, elszakadt-e az ajtóra rögzített cérna stb. A Iá-
