Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Barak László
tehát semmiféle csodát nem vártunk, de egyfajta gesztus volt a mi részünkről Tóth Lászlóval és Varga Imrével kapcsolatban, akiknek az érdekében a levelet megírtuk. A megfogalmazott levelet mindannyian aláírtuk. Ez valamikor 83-ban vagy 84-ben volt. Azt kellet eldönteni, hogy ki viszi el a szóban forgó levelet Váleknak, és abban egyeztünk meg, hogy ez Grendel Lajos és Zalabai Zsigmond lesz, mivel mindketten a Madáchban dolgoztak. Zalabai Zsigmondnak oda is adtuk a levelet. Abban egyeztünk meg, hogy másnap beviszik Válekhez. Körülbelül egy hét múlva tudtuk csak meg, hogy Zalabai Zsigmond és Grendel Lajos valóban el is ment Válekhez, el is jutottak Válek irodájának előszobájába, de miközben várakoztak, Zalabai Zsigmond egy hirtelen mozdulattal a zsebéhez kapott, és közölte Grendellel, hogy otthon felejtette a levelet. Ez a levél a mai napig Zalabai Zsigmond birtokában van, és soha, de soha nem adta át senkinek... Aztán Tóth Karcsiék köréből jött egy tiltakozó beadvány, amit aláírtunk. Ez a beadvány alapvetően a rendszerváltás irányába mutató, nem a rendszerváltást kérő, de a rendszer liberalizálását követelő petíció volt. Volt egy másik, Dobosék által szervezett petíció ezt követően, amely „harminchármak” elnevezéssel vonult be a kis szlovákiai magyar politikatörténetbe. Ennek ugyancsak aláírója voltam. Elég sajnálatos, hogy 89 után politikai viták tárgya lett. Annak ellenére, hogy a harminchármak által aláírt petíciót is tulajdonképpen nyolcvan százalékban ugyanazok írták alá, mint a Tóth Karcsi-féle petíciót, amely szintén a Madách Kiadóból került ki. Ez egy ostoba dolog volt, de ha az emberben van egy kis empátia, akkor ez érthető, mert főként Dobos László és köre érezte azt 89 után, hogy nem ők voltak a főszereplői a 89-es rendszerváltásnak, és ezt többek között úgy próbálták ellensúlyozni, hogy különféle, teljesen fölösleges konfliktusokat szítottak az értelmiségiek között. Szerintem, ezek a konfliktusok valójában abból fakadtak, hogy az emberek mind önmaguk számára akarták azt a privilégiumot, hogy kizárólag ők és körük hajtotta végre a rendszerváltást. Holott a rendszerváltás tulajdonképpen automatikus következménye volt annak a széles körű folyamatnak, amely a világban és Európában zajlott. Ezeket az eseményeket megelőzte a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának a tevékenysége, amely különféle petíciókat, leveleket köröztetett a szlovákiai magyar értelmiségiek között. Ez már a hetvenes évek végén elkezdődött, és 89-ig több ízben volt ilyen tiltakozó akció. Azt hiszem, hogy akkor volt a legnagyobb, amikor valahol a párt központi bizottságában vagy valamiféle félhivatalos fórumon fölmerült, hogy a magyar tannyelvű alapiskolákban csak a magyar nyelvet lehessen magyarul tanítani. Akkor nagy tiltakozási hullám indult, s tudjuk azt, hogy ki volt ennek a szervezője: Duray Miklós és köre, de én akkor Duray Miklóst még nem ismertem. Csak az aláírásgyűjtők egyike voltam. Többé-kevésbé mindig ugyanazok az emberek írták alá ezeket a petíciókat. A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága munkájában, tehát ha közvetlenül nem is, de közvetve úgy vettem részt, hogy aláírásokat gyűjtöttem több más társammal, Bereck Józseffel, Bödők Zsigmonddal és a Mészáros Károllyal együtt, akiket emiatt a nyolcvanas évek közepén több ízben be is idéztek a rendőrségre, és kihallgattak. Meg kell, hogy mondjam, bármennyire is jól hangzana, engem nem vitt be a rendőrség ebben az időszakban, és hogy valamilyen képet kapjon az utókor az én lelki imázsomról, el kell mondanom, meg voltam sértődve, hogy engem nem vittek be a rendőrségre. Egyrészt mert azt gondoltam, hogy volt olyan fontos szerepem, mint amilyen a beidézetteknek volt, a másik pedig az, hogy kellemetlenül érez-13 OI tmmssmM Ki J v: <x LJLi
