Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Barak László
11 volt a családnak, nagyon szegények voltak, mégis meghívták vacsorára, karácsonyi vacsorára ezt az embert. Befogadták, szállást adtak neki. A novella azzal végződik, hogy a katonaszökevény azt mondja: imádkozzunk istenhez, hogy a kislány ne haljon meg. Ezt a novellát leadtam, egyik felettesem azonban két nap múlva behívott az irodájába, és arra kért, hogy a novella befejezését, utolsó bekezdését hagyjuk el, mert abban imádkoznak. Én mint ifjú titán akkor már szentírásként tiszteltem az írott szót, ezért azt válaszoltam, hogy ez nem lehetséges, ez egy novella, ezt nem lehet, ezt megírta az író, megjelent a könyv, ezt nem lehet megtenni. Erre az volt a válasz, ugyan kérlek, Laci, hát azt senki sem olvassa, vagyis nem ismeri azt senki, csak te meg egy-két ember, nyugodtan elhagyhatjuk a novella végét, az olvasóink ezt nem veszik majd észre. Ez sokk volt számomra. Pár hónappal később beadtam a felmondásomat, pedig levelező tagozaton akkor kezdtem el a tanulmányaimat a pozsonyi Komenský Egyetemen. Tudtam, ha nem írhatok az újságba azt, amit akarok, és ha ilyen módon avatkoznak bele a kulturális és irodalmi rovat munkájába, akkor ez számomra nem az a közeg, ahol újságírói karriert kell befutnom, bármennyire is szimpatikus volt számomra, hogy szerkesztő úrnak neveztek sokan. Otthagytam hát a szerkesztőséget és az egyetemet is, és attól a pillanattól kezdve újságban csak mintegy öt év múlva kezdtem publikálni, ez a lap pedig a Csallóköz volt. A Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központba kerültem, ahol Héger Károly akkori igazgató a helyettesének szánt. Amikor 1977 szeptemberében beléptem, akkor ő egyhetes ott-tartózkodás után behívatott az irodájába, és közölte velem: ahhoz, hogy én igazgatóhelyettes legyek, be kell lépnem a kommunista pártba. Rögtön Barak László az egyik dunaszerdahelyi nagygyűlésen (Fotó: Fogas Ferenc)
