Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Barak László
BARAK LÁSZLÓ 10 felsőfokú végzettséget szereztek és közéleti emberekké lettek a muzslaiak közül. Az alapiskola elvégzése után nem tudtam eldönteni, mi legyek, ezért az apám döntött úgy, hogy mivel Muzsláról sokan járnak a kassai ipariba, akkor én is iparista leszek. Végül is ez volt az egyik oka a döntésének, a másik pedig az, hogy az apám műszaki értelmiséginek számított, és azt akarta, hogy a fiából is az legyen. (...) Nem akartam beszélni az érettségiről, de őszintén szólva géptanból nem a szokásos időpontban érettségiztem, hanem szeptemberben pótérettségiznem kellett, és az iskolaév végén, a negyedik évfolyam befejeztével 1973- ban előttem állt egy nyár a pótérettségi előtt. Az apám már mindenféle dolgot eltervezett, hogy miként segít majd, hogy kivel kell beszélnie, hogy végül is letegyem az érettségit, de ezt megtiltottam neki, és azt mondtam, hogy ha tudomást szerzek ilyesmiről, akkor nem megyek el a pótvizsgára. Valamit azonban kezdenem kellett magammal. Nem akartam a szakmámban elhelyezkedni. Annak idején a középiskolában szerkesztője voltam a híres Acéltoll című középiskolai újságnak. Akkor már verseket is írtam, tehát úgy-ahogy tudtam olyan mondatokat írni, amelyekben alany is, állítmány is volt, s mivel Pathó Károly személyében muzslai főszerkesztője volt annak idején a Szabad Földművesnek, végül apai közbenjárásra kerültem a Szabad Földműveshez riporternek, segédszerkesztőnek 1973 júliusában. Az iskolából kiszabadult ember számára egy szerkesztőség egészen más, liberálisabb, szabadabb - szabadosabbnak is mondható - környezet volt, rendkívüli módon tetszett nekem, és nagy hévvel vetettem bele magamat az ostoba aratási riportok írásába, nagyon élveztem azt, hogy láttam a nevemet most már az Acéltolion kívül igazi újságban is. Két-három hónapig tartott, amíg teljesen elfogadott ember lettem a szerkesztőségben, és nemcsak azért, mert a pártolóm a főszerkesztő volt, hanem mert bizonyítani is tudtam. Viszonyulni tudtam, és meg tudtam felelni azoknak a követelményeknek, amelyek abban a lapban voltak annak idején. 1973 őszén aztán bevonultam tényleges katonai szolgálatra, és 75-ben jöttem haza; 75-ben fejeztem be a katonai szolgálatot, ami teljesen üres és haszontalan két év volt. Visszamentem a szerkesztőségbe, ott ismerkedtem meg a nejemmel, Annával, aki csallóközi származású volt. Többé-kevésbé én is csallóközi vagyok, mert az édesanyám, Egri Anna Hódosban született. Három gyermekünk van, és normális házasságban élünk. Már amennyire normális házasságban élnek a közép-európai értelmiségiek... Visszajöttem tehát a katonaságtól, s akkor megtettek a kulturális rovat szerkesztőjének, mert úgy gondolták, hogy fiatalítani kell. Egyébként volt ott egy jó kollégám, Tóth Dezsőnek hívták. Rendkívül jó ember, de egy alkoholista volt, aki nem különösebben segítette a rovatot. Aztán volt egy Kovács István nevű szerkesztő, aki titkosszolgálati ügynök volt, és több ízben azzal dicsekedett, hogy a Dunára jár horgászni, a ligetfalui oldalra, a határ közelébe, és hogy az ő feljelentése alapján már több határsértőt elfogtak. Volt szolgálati fegyvere is, azt ugyan nem láttam, de azzal is eldicsekedett. Ez nem volt szimpatikus dolog számomra, de nem ez volt az az esemény, amellyel a kvázi ellenzékiségem kezdődött. 1976 decemberében karácsonyi számot csináltunk, és abba kiválasztottam Heltai Jenő Karácsony este című novelláját; ennek rövid cselekménye az, hogy egy katonaszökevény, aki alig lát már az éhségtől, elcsigázott, fáradt, fázik, meglátja, hogy egy faluszéli házban világítanak. Bekopogtat, a családfő beinvitálja őt a házba. Kiderül, hogy bent egy gyermek torokgyíkkal haldoklik. Az egész történetnek az a mondanivalója, hogy bár nagyon kevés ennivalója
