Petőcz Kálmán (szerk.): Magyarországi szlovákok. Nemzetközi konferencia, Somorja, 2007. szeptember 27. - Disputationes Samarienses 11. (Somorja, 2008)
Kaltenbach Jenő: Kisebbségi jog Magyarországon (1990 - 2006)
54 Kaltenbach Jenő Sokkal érdekesebb ebben a kérdéskörben egy „különleges egyesület” - a politikai párt kérdése. Természetesen itt sincs jogi akadály és az elmúlt tizenöt évben számos - elsősorban roma - nemzetiségi pártképződmény jött létre, amelyek többnyire részt vettek a parlamenti, de még inkább az önkormányzati választásokon. A fő kérdés itt az volt és az ma is, hogy hajlandó-e a magyar jogalkotó különböző nemzetközi ajánlásokat5, valamint több, köztük szomszédos ország gyakorlatát követve6 választójogi kedvezményekkel elősegíteni a kisebbségek politikai részvételét, ezzel ösztönözve társadalmi integrációjukat. Az országgyűlési választások tekintetében ráadásul erre még az alkotmány is kötelezi a törvényhozót, amelyet az Alkotmánybíróság egy 1992-es határozatában megerősített, amikor a törvényhozót a kisebbségek országgyűlési képviseletét szabályozó törvény elfogadására kötelezte. E kötelezettség azóta is teljesítetlen, bár az országgyűlés kétszer is nekirugaszkodott7 a választójogi szabályok megalkotásának de mindkétszer hiányzott a 2/3-os többség. Az országgyűlés nem tárgyalta érdemben a Kisebbségi Biztosnak azt a többször megfogalmazott indítványát sem, amely-több külföldi példát követve - a bejutási küszöb kisebbségi relációban való eltörlésének igen egyszerű és kézenfekvő, alkotmányossági szempontból problémamentes megoldását javasolta. Sajnos legújabban (nem hivatalosan) olyan a hivatalban lévő Köztársasági Elnök környezetéből származó szakvélemény is elhangzott, amely e törvényhozói kötelezettséget magát is vitatja.8 Más a helyzet az önkormányzati választójoggal. Már az 1993. évi LXXVII. Törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól (továbbiakban Nektv.) létrehozta az ún. kisebbségi kedvezményes mandátum intézményét, ami aztán röviddel az 1994 évi önkormányzati választások előtt nyerte el végleges formáját és ezen a választáson hatályosult első alkalommal.9 Furcsa módon azonban a törvény a passzív választójogot kiterjesztette a választópolgárok teljes körére, miután a „kisebbségi" jelölttől mindössze azt követelte meg, hogy „vállalja” a közösség képviseletét. E szabályozás „alkotmányos” alapját az alkotmány 71.§ (1) bekezdés nem túl szerencsés szövegének félreértelmezése adta.10 A probléma alapja azonban lényegesen nagyobb horderejű, lényege ugyanis a kisebbségi közösség meghatározásának módját rejti magában. Annak a jogállami közhelynek a konkrét megnyilvánulásáról van szó, amely szerint minden jogszabály sine qua non-ja az érintett jogalanyok körének jogállami követelmények szerinti meghatározása, mert ez 5 Elsősorban az EBESZ Kisebbségi Főbiztosa által jegyzett Lundi ajánlásokról van szó a kisebbségek részvételéről, amely számos választójogi kedvezményt is tartalmaz, ezzel megkönnyítve a kisebbségek politikai integrációját. 6 A parlamenti választások tekintetében különböző kedvezmények illetik meg a kisebbségeket például Lengyelországban, Romániában, Szlovéniában, Horvátországban. 7 Először 1997-ben, amikor mindössze három szavazat hiányzott, majd 2001-ben. Mindkét esetben, megítélésem szerint, egy bonyolult és alkalmatlan javaslatról volt szó. 8 A mulasztás tényét ugyan nem menti, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyes pártok (1990-ben és 1994-ben az SZDSZ, 2002-ben az MSZP és a FIDESZ) a pártlistáikon bejuttattak néhány „roma képviselőt", akiket így nem a közösség, hanem a „befogadó” párt legitimált, ezért sokkal inkább tekinthetők a párt képviselőinek a közösségben, mint fordítva. 9 A megoldás lényegében kisebbségenként egy mandátumot garantált a szokásosnál lényegesen kedvezőbb feltételekkel. 10 Az alkotmány szóban forgó szakaszának 2003. decemberi módosítása azóta ezt a hibát orvosolta és ma már nálunk is egyértelmű demokratikus alapelv, hogy egy közösséget (még ha kisebbségi is) legitim módon csak maga által, tagjai közül választott képviselheti.
