Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Keserű József: A módszertől az olvasásig
A módszertől az olvasásig 97 dalom és az olvasás kérdéseit (ami nem feltétlenül jelenti, hogy tisztán lát ezekben a kérdésekben), s időnként felteszi magának a kérdést, a legalapvetőbbet: mi értelme van annak, hogy irodalomtudománnyal foglalkozom? Ha nem is teljesen így, de ezt a kérdést Mészáros András dolgozata is felteszi, sőt válaszol is rá. A szerző egyik alapvető felismerése (amit érdekes módon mégis szívesen hagynak figyelmen kívül az irodalomtudósok), hogy az irodalomtudomány, amelynek feladata az értelemhez való hozzáférés biztosítása lenne, manapság az absztrakció olyan fokára jutott, ahova csak kevesen tudják követni. Éppen ezért talán nem ártana, ha példát venne a filozófiáról, és megpróbálkozna a visszatéréssel. „Ha a filozófia leszállhatott felsőbb régióiból a köznapi gondok és gondolkodás szintjére, de ugyanakkor megőrizte diszciplináris sajátosságait, akkor megpróbálkozhat ezzel az irodalomtudomány is." Úgy tűnik, egy újabb egzisztenciális kérdésbe ütköztünk, amelyet a szerző hasonlóképpen válaszol meg, mint az előzőek kapcsán felmerülteket. Akárcsak az irodalomtörténet-írásnak és az irodalomoktatásnak, az irodalomtudománynak is az önismeretszerzést kell megcéloznia. A dolgozat alapkérdése tehát így hangzik: visszanyerhető-e, humanizálható-e az irodalomtudomány? Mielőtt megnéznénk az erre adott választ, érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon tényleg szükség van-e az irodalomtudomány „megszelídítésére”, vajon tényleg arról van-e szó, hogy napjaink irodalomtudománya „elszállt”? Vajon nem az táplálja-e az irodalomtudományt, hogy a legalapvetőbb, tulajdon létezését érintő kérdéseket az elvontságnak egyre magasabb szintjén újra és újra fölteszi? S vajon nem csupán azok számára ölt-e rémisztő alakot, akik nem tudják vagy nem akarják kitenni magukat a gondolkodás munkájának? Az irodalomtudomány visszanyerését a dolgozat írója sem úgy képzeli, hogy az irodalomtudománynak fel kellene adnia tulajdon lényegét. Ezt írja: „Az irodalomtudomány visszavétele és visszahozatala a mindennapi használat szintjére tehát nem azt jelenti, hogy feladja az elvonatkoztatások magas szintjét, hanem azt, hogy ezeket az elvonatkoztatásokat az irodalmon keresztül elnyert élettapasztalatok tisztázásához használja fel.” Az elvonatkoztatások szükségszerűségének elismerésétől egyenes út vezet az elméletalkotás lehetőségének, sőt szükségességének méltánylásához. Ennek az elméletnek az alapját a dolgozat a kazuisztikában jelöli meg. A szerző tisztában van azzal, hogy ha az irodalomtudományos kazuisztika egy elmélet rangjára tart igényt, akkor ehhez mindenekelőtt a módszerek és eljárások (viszonylagos) stabilizálására van szükség. Miután elfogadta a hipotézist, hogy „az irodalmi kazuisztika szerepe, hogy az irodalmi művet egy lehetséges esetként felfogva kimutassa annak egzisztenciális jelentéseit" (Kiemelés az eredetiben - K. J.), a dolgozat második felében hozzáfog e hipotézis „axiómáinak" kidolgozásához. Úgy tűnik, eközben a dolgozat megmarad a hermeneutikai megértésfogalom keretei között - az „egzisztenciális jelentések" megragadásának szándéka, valamint a Heideggerre és Gadamerre történő hivatkozás ezt csak megerősítik. Az alkalmazás hatósugarát azonban mintha csökkenteni igyekezne. Egyrészt csupán erkölcsi kérdésekre fókuszál (számomra az egzisztencális jelző többet takar, mint az erkölcsi), másrészt olyan modellhelyzetekre, amelyek ritkán vagy alig valósulnak meg. E szűkítésnek feltehetően a szerző is tudatában van, hiszen a második axióma felállításakor megjegyzi, hogy „az irodalmi kazuisztika alighanem csak a drámára és az epikára, jelesen pedig a regényre alkalmazható.” Tehát olyan művekre, amelyek történeteket mondanak. Mindezt nem azért említem, mintha bármi kifogásom volna ellene, csak elgondolkodtat, hogy ez vajon nem jelzi-e egyértelműen a hermeneutikai megértésfogalom határa-
