Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Keserű József: A módszertől az olvasásig
98 Keserű József it? Ha egy lírai költemény vagy egy nem narratív prózai szöveg nem fordítható át történetmondásba, s ezáltal nem teszi lehetővé, hogy egzisztenciálisan értsük, akkor vajon nem kellene-e egy nem hermeneutikai (tehát nem az egzisztenciális kérdések után kutató) megértésfogalommal is számolnunk? Az irodalmi kazuisztika felvállalja, hogy a lehetséges élethelyzeteket modelláló irodalmi műveknek olyan értelmezéseit adja, amelyekben a befogadó erkölcsi értékelésének s ezáltal egzisztenciális érintettségének nagy szerep jut. Ehhez azonban - mint korábban már idéztem - szükség van egy normarendszer feltételezésére, „amelynek a fényében az egyes emberi cselekedetek, konfliktusok és dilemmák értékelhetők, valamint hierarchiába állíthatók.” Ha ezt a normarendszert egy korszak episztéméjével azonosítjuk (ahogyan a szerző is teszi), akkor megvan az alapunk egy irodalomtörténeti szempontú elemzésre. Egy elmúlt korszak episztéméje különösebb probléma nélkül az elemzés tárgyává tehető. Kérdés azonban, hogy a bennünket meghatározó episztémével is ugyanez-e a helyzet? Ha a kazuisztikai módszerben végső soron maga az olvasó a tét (hiszen egzisztenciális jelentésekről beszélni csak „hús-vér" olvasókkal kapcsolatban lehet), akkor hogyan vethetünk számot az őt befolyásoló, gondolkodásmódját alakító normarendszerrel? Kétségeim vannak afelől, hogy egy elmélet, amely erkölcsi normák rendszerén alapul, mint interpretációs módszer tényleg működtethető. Itt látszólag önmagámnak mondok ellent, hiszen korábban elismertem, hogy a kazuisztika alkalmazható az oktatásban és (talán) az irodalomtörténet-írásban is (már amennyiben ennek van értelme). Különbséget tennék azonban interpretáció és használat között. Az oktatásban, mivel (remélhetőleg) nem az a cél, hogy irodalomtudósokat vagy irodalomtörténészeket neveljünk, elfogadható az irodalmi mű eszközjellege, vagyis használata. Az irodalomtörténész, akit nem emberi léptékű folyamatok érdekelnek - mint láthattuk -, ugyancsak szívesen feledkezik meg arról, hogy maga is olvasó. Tehát valamilyen szinten ő is használó inkább - arra használja a műveket, hogy építsen belőlük valamit. Ha azonban szakmabeliként olvasunk (tehát olyan emberként, akit nemcsak az érdekel, hogy mit olvas, hanem az is, hogy az olvasás és a megértés miként működik), akkor bármiféle előzetes erkölcsi normarendszer elfogadása azt feltételezné, hogy reflektálatlanul marad saját értelmezői pozíciónk. Úgy vélem, hogy ami etikai, az eleve nem tarthat igényt az elméletalkotásra, nem alapulhat elvonatkoztatáson. Az etikai egyedi esetekben tárul fel, amelyek mindig túllépnek az általános normákon vagy szabályokon. Előfordulhat, hogy kiélezett helyzetben éppen akkor cselekszem etikusan, ha megszegem az erkölcsi törvényt. Az etika dimenziója a gyakorlatban nyílik meg, ezért nem biztos, hogy érdemes elvonatkoztatva beszélni róla. Mert mi értelme van annak, ha elvi síkon átgondoljuk, hogy mit tennénk (tettünk volna) Antigoné helyében - ha aztán egy valós helyzetben úgyis másképp fogunk viselkedni. Paradox módon ez mégsem jelenti, hogy nem beszélhetünk etikai vagy egzisztenciális jelentésekről. Csupán annyit, hogy ha ezt tesszük, fel kell adnunk a módszer elméleti megalapozhatóságát. Ez pedig talán nem is olyan nagy baj. Az olvasás - éppen mert olvasás - mindig túllépi azokat az előzetes elméleti kereteket, amelyekkel egy műhöz közelítünk. A módszer - legyen mégoly megalapozott és koherens - mindig feloldódik az olvasásban. Ezért talán nem is az a legfontosabb, hogy támadhatatlanságát védelmezzük, vagy hogy elvi vitát kezdeményezzünk ebben a kérdésben. Lehet, sőt valószínű, hogy a kazuisztikai módszer elvi síkon támadható (hiszen minden módszer az), ez azonban nem feltétlenül jelenti, hogy nem is működik. Ezt azonban csak a gyakorlat igazolhatná.
