Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Keserű József: A módszertől az olvasásig
96 Keserű József Hogy ezzel mekkora rombolásra képes, azt nem is oly rég, középiskolai tanárként módom volt megtapasztalni. A tisztázatlan elméleti szempontokat és felesleges információkat felvonultató irodalomkönyvekről a legutóbbi dispután már esett szó. Nem akarom itt mindezt elismételni. Mégis kikívánkozik belőlem, hogy talán végre tenni is kellene valamit ez ügyben. Ezért is fogadtam örömmel Mészáros András dolgozatát. (S egyúttal várom is a kazuisztikai módszer pontosabb kidolgozását, s főként gyakorlatban történő bevetését.) A kazuisztika ugyanis egy lehetséges s szerintem járható utat kínál a fentebb megfogalmazott dilemmából. Nevezetesen, hogy írjunk olvasmányos irodalomtörténetet. Persze a fő szempont - aligha kell ezt itt hangsúlyozni - nem az olvasmányosság, hanem a vizsgálati szempontok és a kérdésfeltevés érdekessége. Vajon vissza lehet csempészni az „egzisztenciális” olvasást az irodalomtörténet-írásba s ezen keresztül az oktatásba? Csak bízni tudok benne, hogy igen. Milyen lenne az efféle irodalomtörténet és irodalomoktatás? Mindenekelőtt szakítania kellene a rossz gyakorlattal: azaz nem az irodalomtörténetet kellene az irodalomoktatás vezérfonalává tennie, hanem az egzisztenciális mozzanatot előtérbe állító olvasást mindkettő (az irodalomtörténet és az irodalomoktatás) alapjává. Már csak az a kérdés: hogyan? A dolgozat szerint úgy, hogy „...az adott szereplők cselekvésében kimutatható elveket a diák élettapasztalatára vonatkoztatjuk". Elviekben egyetértek, tapasztalataim azonban józanságra intenek. Amikor a magyartanár rádöbben, hogy a tanuló nem azért nem olvas, mert nem szeret, hanem azért, mert egész egyszerűen nem tud, akkor az egzisztenciális olvasás kérdése hirtelen egy másik galaxis téridejébe kerül. Természetesen akad olyan diák is, aki olvas. Azaz olvasna, ha volna rá ideje. Nem a tárgytól akarok eltérni, amikor ezt mondom; ezek valós problémák. A mai gimnazisták iszonyúan meg vannak terhelve. Marad tehát az olvasás az osztályban. Kérdés, hogy lehet-e az osztályban igazi olvasmányélményre szert tenni? Még mindig maradva az előbb idézett mondatnál, illetve annak egy részénél, megkockáztatnám a kérdést: vajon nem kellene elfogadnunk, hogy az oktatásban az irodalom eszközzé válhat? Hogy az irodalomórán nem a teória lesz a fontos (az csak annyiban, hogy edzésben tartja az irodalomtanárt) és nem is a szöveg - hanem maga a diák? A szerző mintha ezt pedzegetné, amikor egyértelmű különbséget tesz a mindennapi olvasó és a hivatásos között. Egyrészt ő sem bánja (amit egyébként én sem), hogy a kazuisztikus irodalomoktatásban azok a bizonyos „hagyományos” ismeretek csorbát szenvedhetnek, hiszen a fő dolog, hogy „Antigoné élni fog” a tanulóban.3 Másrészt elismeri, hogy „immanens értékeket csupán az irodalommal szakmaként foglalkozóknak kell felismerniük. A köznapi ember számára az irodalomnak eszközjellege van: pihenést, okulást, élvezetet szolgál.” Ez pedig már átvezet bennünket a harmadik témakörhöz: a kazuisztikai interpretáció kérdéséhez. Vajon az irodalommal szakmai szinten foglalkozó tudós nem találhat - éppúgy, mint a „köznapi” ember - az irodalomban pihenést, okulást, szórakozást? E kérdéssel nem a fenti megkülönböztetést kívánom kétségbe vonni. A válaszom ugyanis az lenne, hogy: igen, persze, az irodalomtudós is ember (még akkor is, ha időnként nem annak látszik), ő is találhat pihenést, szórakozást stb. az irodalomban - csak éppen ezen a ponton nem állhat meg. Éppen attól irodalomtudós, hogy tudatosabban szemléli az iro
