Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Keserű József: A módszertől az olvasásig
A módszertől az olvasásig 95 szokottal? Nem arról van szó, hogy kétségbe vonjuk a hagyományt, éppen ellenkezőleg: az lesz itt alapvető fontosságú, hogy tudatosítsuk ezt a viszonyt, s ezáltal felismerjük létünk (és gondolkodásunk) történetiségét. Ez azonban már nem az irodalomtörténet-írás szempontjából fontos, hanem az egyén szempontjából. Vissza is tértünk tehát kiinduló kérdésünkhöz, mely így hangzott: mennyiben vet fel egzisztenciális kérdéseket az irodalomtörténet-írás? Az irodalomtörténet-írás egzisztenciális vonatkozásaira irányuló kérdés a dolgozat végén bukkan föl teljes mélységében, mégpedig (egyáltalán nem véletlenül) az oktatás kérdésével összekapcsolódva. Amikor a szerző Antigoné példáján keresztül a kazuisztika egyik alkalmazási lehetőségére mutat rá, a következőket írja: „Lehetséges, hogy ezek után a diák nem fogja tudni, melyik korban született az adott mű, vagyis hagyományos irodalomtörténeti ismeretei csorbát szenvednek - habár ez nem törvényszerű következménye az ilyen elemzésnek -, de nagyban valószínűsíthető, hogy maga Antigoné élni fog benne.” Amit fentebb létünk történetiségének neveztem, az az irodalomtörténet-írás kapcsán abban az egyszerű - mások által is hangoztatott - felismerésben jelentkezik, hogy az irodalomtörténész is olvasó. Ez azonban mintha a közkézen forgó irodalomtörténetekből nem nagyon derülne ki. Az általam ismert irodalomtörténetek „beszélői” vagy eltűnnek a szöveg mögött (megpróbálván megteremteni az objektivitás - önmagában is hamis - látszatát), vagy egy olyan pozícióba helyezik magukat, ahonnan - állítólag - „személyfölötti szövevények” (Szerb Antal) válnak láthatóvá. (És akkor a „hazai” irodalomtörténet-írói gyakorlatról még nem is szóltam, amely szerint az irodalomtörténet-íráshoz nem kell más, csak néhány meglevő irodalomtörténet meg egy olló.) Egyvalamiről azonban mintha mindenki elfeledkeznék: az irodalomtörténész is olvasó. Feltételezhetően neki is vannak olvasmányélményei, olyan művek, amelyek egzisztenciális kérdésekkel szembesítették stb. Erről azonban - ha eleget akar tenni a tudományosság követelményeinek - hallgatnia kell. Nem vallhatja be például, hogy valamit nem olvasott (miközben mindenki tudja, hogy senki sem olvas el mindent), s azt sem teheti meg, hogy mondjuk kétévente megjelenteti irodalomtörténetének egy felfrissített változatát. Holott ez nagyon is természetes lenne. Hiszen - ha nem hagyott fel az olvasással - óhatatlanul bővültek az ismeretei és módosulhatott a véleménye bizonyos kérdésekben. Ebben látom az irodalomtörténet paradoxonét, amely, ha úgy tetszik, egzisztenciális kérdés: amint megíródik, rögtön átírható. A szerző egy korábbi tanulmányára hivatkozik, amikor példát keres a kazuisztika irodalomtörténeti működtetésére. A három robinzonádot vizsgáló tanulmány azonban nem irodalomtörténet, hanem konkrét irodalmi művek történeti szempontok alapján történő elemzése. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a kazuisztika nem alkalmazható az irodalomtörténet-írás területén, hanem csak annyit szeretnék kérdezni, hogy van-e még értelme „hagyományos” irodalomtörténeteket írni? Talán nem is térek el e ponton a dolgozat kérdésfelvetésétől. A fentebb idézett mondat - szerintem nem is annyira burkoltan - rámutat az irodalomtörténet-írás kanonizált (vagy mondjuk ki: pozitivista) módszerének vakfoltjára. Arra, hogy miközben különböző, olykor a műtől igen távolinak tetsző adatokkal traktálja a befogadót, szétválasztja a művet és annak befogadását.
