Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Mészáros András: Kazuisztika az irodalomtudományban?
80 Mészáros András Don Juan a pokolban című versének is lehetne kazuisztikája, abban az esetben, ha értelmezhető lenne egy gesztus. A gesztusok azonban inkább csak saját, időhöz fűződő kapcsolatainkat demonstrálják, és annyira individuálisak-személyesek, hogy belőlük csupán az adott személy világhoz való viszonyulása olvasható ki mindenfajta általánosítás lehetősége nélkül. A harmadik axióma azzal függ össze, hogy ahogyan a „lehetséges” értelmezése összefügg az adott episztémében elfoglalt helyével - vagyis ez az episztémé azonos a kazuisztika hagyományos normarendszerével, amelynek alapján az értelmezés lezajlik - úgy maga a „lehetséges" is meghatározza ezt az episztémét. Gondoljunk például arra, hogy a 17. századi Dictionnaire des Précieuses vagy Madeleine de Scudéry Clélie című regénye egyformán kialakították azt a szélsőséges választékosságot, az ízlés rafináltságát és a modorosságot, amely aztán Madame de La Fayette Cléves hercegnő című regényének alapmotívumát megadták. Vagyis ha a 17. századi szerelemértelmezést próbáljuk nyomon követni, akkor kiderül, hogy a szenvedély és az erkölcsi kötelesség viszonyának normatív rendszerét éppenséggel az irodalmi művekben mutathatjuk ki a legpontosabban. Egy, az időben visszafelé ható kazuisztikában tehát ezek a meghatározó művek nyújtanák az eligazodást abban a kérdésben, hogyan vesztette el a 18. században túlsúlyát az erkölcsi kötelesség a szenvedéllyel szemben, és hogyan adta át helyét a szenvedélynek majd pedig a szenvedély testi megjelenési formájának, a gyönyörnek. Ha metafizikai szintre helyeznénk a „lehetséges” ilyesfajta szerepét, akkor Hegelt hívhatnánk segítségnek, mert szerinte a valóság mindig az adottnak és a lehetségesnek az egysége. Az irodalmi mű tehát nem elsősorban a valóságábrázolás révén kapcsolódik az adotthoz, hanem inkább olyanformán, hogy az adottnak a lehetséges felé mutató potenciáit fogalmazza meg. Más szóval: az episztémé és az irodalmi mű kapcsolatrendszere olyan korrelációkat mutat ki, amelyeket a reciprocitás jellemez. Ez már önmagában véve is megkönnyíti bizonyos irodalmi témák és archetípusok időbeli megragadását. Ez a reciprocitás ugyanakkor lehetőséget nyújt arra, hogy elkerüljük az oly gyakori, kauzális jellegű elemzéseket. Azaz nem keresünk ok-okozati viszonyt az irodalmi mű külső vagy belső strukturális összetevői, valamint a jelentés között. Elkerülhetjük ezzel mind a korai modernitásra (pozitivizmus, marxizmus), mind pedig a modern formalista és strukturalista módszerekre jellemző redukciót. Igaz, hogy az általam ajánlott hipotézis bizonyos szempontból visszatérést jelent a szellemtörténeti iskola „korszellem” fogalmához, de az értelmezési technikákat tekintve inkább a posztmodern hermeneutikához áll közelebb. Maga a kazuisztika is mindig a „befogadót” tekintette az értelmezés - mind „megrendelő”, mind pedig „felhasználó" - szubjektumának. Ezt támasztaná alá a negyedik axióma is, amely az irodalomoktatás szempontjából a horizont fogalmára épül. Ezt a fogalmat nem a gadameri, hanem inkább az eredeti heideggeri értelemben fogom fel, vagyis a horizont nem statikus látókör, hanem valami olyasmi, ami az irodalmi mű befogadásával kitágul, és a lehetőséget is magába fogadja. Ha már Gadamer szóba jött, akkor talán az én horizontfogalmam a gadameri „horizontok összeolvadásának” felelne meg abban az értelemben, hogy a múltból hozzám szóló mű horizontja beleépül az én szemléletembe. Nagyon röviden ez a következőt jelentené: A mű értelmezésének kiindulópontja a befogadó és egyben értelmező szubjektum szituáltsága. A mű által megfogalmazott és a befogadó szubjektum által felismert lehetőségmodell mintegy új koordinátarendszerbe állítja a szubjektum életszemléletét és helyzetét. E koordinátákon belül aztán újrafogalmazódna a szubjektum szituáltsága, és ezzel változás állna be a szituáltság értékelésében. Hadd éljek egy kiasz-
