Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Polgár Anikó: Gondolatok a fordítói önreprezentáció és az álfordítás kapcsán
58 Polgár Anikó részt a fordítástörténetnek egy tökéletességig ívelő fejlődésrendszerként való felfogásából, melyre a rekonstrukció „mi-ők" struktúrája épül: ebben a „mi” képviseli az újat, a pontosat, a hűségeset és az igényeset, szemben az „ők” régiségével, lazaságával, hűtlenségével és felületességével.18 Másrészt a fordító feladatát erkölcsi munkaként értelmezi Susan Sontag is, ám az ő értelmezése éppen a tökéletes fordítás lehetetlenségének tudatából eredeztethető. Sontag szerint ugyanis „a fordító feladatának erkölcsi megértése abból a felismerésből fakadt, hogy a fordítás alapjában véve lehetetlen feladat, legalábbis ha úgy értelmezzük, hogy a fordító legyen képes egy fordító valamely nyelven megírt szövegét érintetlenül, veszteség nélkül átültetni egy másik nyelvre”.19 Az újrafordítónak persze nem kell feltétlenül tudnia a korábbi magyarításokról, ám az erre vonatkozó szerzői vallomásokat megint csak fenntartásokkal kell fogadnunk, hiszen lehet, hogy csupán a szerzői önreprezentáció hatékony eszközeivel állunk szemben. Pl. Tőzsér Árpád írja Södergran-fordításai előszavában: „Nem tudok magyar fordításáról sem (tudok viszont angol, francia, cseh, szlovák nyelvű kiadásáról), az itt következő Södergran-fordítások tehát egy ismeretlen, de remélem, »honosító« magyarításaim ellenére sem érdektelen költő vonásait villantják a magyar olvasó elé.”20 A szerzői önvallomások szavahihetőségét megkérdőjelezve megjegyzem: az esetleges elemző számára egyértelmű, hogy a honosítás már évekkel Tőzsér fordításai előtt megtörtént. A táj változásai című finnországi modern költők antológiája például éppen azzal az Én című Södergran-verssel indít (Fodor András fordításában)21, amellyel Tőzsér Kalligram-beli válogatása is (74.). Egy újrafordítás vizsgálata: a tudós-image lerombolása Az újrafordításnak egy konkrét példájaként vizsgáljuk meg Bión Heszpere, tász eratász... kezdetű versének Rácz Olivér-féle magyarítását (Heszperosz, szép teli csillaga... - 27.) és vessük össze öt korábbi változattal (Vértessy Dezső 1940, Trencsényi-Waldapfel Imre 1942, Szabó Lőrinc 1958, Franyó Zoltán 1958, Kerényi Grácia 1961).22 Bión verse nyolc hexametersorból áll - Rácz Olivér ezt öt verslábból álló daktilikus sorokkal és ezek imitációjával képezte le, az utolsó sorban viszont, indokolatlanul, visszatér a hexameterformához, s ezzel a következetlenséggel azt a gyanút kelti, hogy formaválasztása nem tudatos költői szabadság, ahogy Szabó Lőrinc metrikai lazaságai, hanem a ritmikai érzék bizonytalanságából fakadó esetlegesség. Ez a megfigyelésünk egy újabb lépés, mely az antológiabevezetőben felépített poeta doctus-image lerombolásához vezet. A fordítás a Bión-vers egy-egy elemét áttranszformálja. Heszperosznak, az Esthajnalcsillagnak a szerelemistennőhöz való kötődése Biónnál az első sorban, nyomban a megszólítás után kiemelődik: Heszpere, tász eratász khrüszeón phaosz Aphrogeneiász (Heszperosz, arany fénye a bájos Afroditének) „Hesperos, Aphrogeneia arany lámpája az égen!” (Vértessy) „Hesperos, Aphroditének arany fáklyája, te drága” (Trencsényi-Waldapfel)
