Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Polgár Anikó: Gondolatok a fordítói önreprezentáció és az álfordítás kapcsán
Gondolatok a fordítói önreprezentáció és az álfordítás kapcsán 57 zem Tőzsért): „a szocialista Csehszlovákia és Lengyelország költőit bemutató harmadik, negyedik és ötödik ciklus a szintézis”.11 Tőzsér szerint a mitikus teremtést és a modern kételkedést a szocialista költészet révén váltja fel „a teremtő kételkedés". A fordító önreprezentációja: a doctusság látszata A fordítói önreprezentáció szempontjából elsősorban a szerzői elő- és utószavakat érdemes megvizsgálnunk. Rácz Olivér esetében, aki az említett szláv nyelvek (cseh, szlovák, lengyel, orosz) mellett szinte az összes jelentős európai nyelvből (angol, francia, német, görög, latin, olasz, spanyol, román) és ázsiai nyelvekből (kínai, japán, perzsa) is fordít, nem mellékes a fordítónak az ezekhez a nyelvekhez fűződő viszonya. Rácz Olivér az előszóban a szóban forgó tizenöt nyelv közül csak a három keletiről ismeri el, hogy nem eredeti nyelvű szövegekkel, hanem nyersfordításokkal és más nyelvű fordításokkal dolgozott. Ezzel máris saját doctusságát emeli ki, hiszen azt sugallja, hogy a maradék tizenkét nyelv esetében nem volt szüksége nyersfordításra. A latinnal és a göröggel kapcsolatban pedig, melyek az irodalmi képzettség klasszikus letéteményesei, nem mulasztja el egy a klasszikus stúdiumokra utaló hitelesítő megjegyzés beiktatását („latin tankönyveim, görög szótáraim segítségével...”12). Hasonló önreprezentációs gesztust találunk pl. Faludy György Test és lélek című antológiája13 előszavában: „Angolból, franciából és németből közvetlenül fordítottam, így görögből és latinból is, szótár és modern kommentárok használatával.” Ennek hangsúlyozására már csak azért is szüksége van, mert a filológusok már 1938-ban rámutattak arra, hogy hírhedt Vi 11 o n-átkö Itése i nem az eredeti francia szövegek, hanem Brecht német fordításai alapján készültek,14 s feltehetően a későbbi Görög Antológia-beli fordítások esetében is inkább kell bizonyos angol pretexusokkal számolnunk, mintsem a görög eredeti közvetlen hatásával. Az efféle önreprezentációs gesztusok dilemma elé állítják a fordításelemzőt: milyen mértékben kell figyelembe vennie a paratextusokat, biográfiai jellegű előszavakat, vagy etikus-e a szövegek közti esetleges közvetett viszony közvetlenként való felmutatása? Az intentio auctorisban vakon hívő értelmező könnyen eshet olyan hibába, mint Faludy monográfusa, Pomogáts Béla, aki a Test és lélek kötettel kapcsolatban a fordító előszavát szó szerint értve azt írja, hogy Faludy „ragaszkodik a szöveg hitelességéhez”,15 ami a fordításokat olvasva nyilvánvaló túlzás. Másrészt az antik műfordítás-történet kutatója is könnyen a túlinterpretáció hibájába eshet, ha az antik pretextusok felől próbálja olvasni a Rácz Olivér-kötetbe iktatott görög-latin szerzők magyarításait. Az első, ami ilyen szempontból feltűnik, hogy a kötet egyetlen olyan antik szöveg fordítását sem tartalmazza, amely itt jelenne meg először magyarul. Az újrafordítás természetesen mindig új interpretációt jelent, s még a hagyományos fordításszemléletek és a Nyugat fordításeszménye felől olvasva is meglepőnek tűnhet Illyés Gyula véleménye, aki „orgazdaságot", vagyis más fordítóktól lopott ötletek sajátunkként árusítását látja bele az újrafordításba: „Egyszer más lefordított verset ismét lefordítani olyan erőpróba, mely ha nem indokolja magát, valamiféle orgazdaság gyanúját kelti. Van, amikor mégis elkerülhetetlen”.16 Az „elkerülhetetlenség” képlékeny és tudományosan megragadhatatlan fogalom, s az újrafordítások vizsgálatakor azokba az etikai dimenziókba kerülünk, melyek alapkategóriái olyan, a fordításokkal kapcsolatban is gyakran emlegetett erkölcsi értékek, mint a „tisztesség, a felelősség, a hűség, a merészség és az alázat".17 A fordítás erkölcsi dimenzióinak hangsúlyozása fakadhat egy-
