Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
N. Tóth Anikó: Különféle boszorkányokról
N. Tóth Anikó KÜLÖNFÉLE BOSZORKÁNYOKRÓL (Tóth László: A boszorkány porszívója; Vajkai Miklós: A zöld kígyógyermek) A gyermekeknek szánt prózaköteteket mesekönyvnek vagy meséskönyvnek szokás nevezni. A mese műfajának meghatározása a különböző tudományágak felől értelmező kutatók számára régóta nyitott kérdés, bármiféle konszenzus létrejötte pedig egyelőre reménytelennek tűnik, és talán nincs is rá szükség. A laikus olvasó viszont már néhány mondat után teljes magabiztossággal meg tudja állapítani egy szövegről, hogy az mese-e, vagy sem. Sőt azt is érzékeli, hogy milyen hagyományra építő mesével van dolga. Két markánsan elkülöníthető hagyományról beszélhetünk (az egyszerűség kedvéért): a népmeséiről és a műmeséiről. A folklórmesék a kollektív emlékezet szövegei, a szájhagyomány biztosítja folytonosságukat, ugyanakkor a meséket megőrző-továbbadó generációk, sőt az egyes mesélők akár szándékosan, akár ösztönösen-akaratlanul alakítják-másítják-elmozdítják az eseményeket, hangsúlyokat, arányokat és árnyalatokat, vagyis a szövegek állandó változásnak vannak kitéve (mindaddig persze, amíg le nem jegyzik őket), nincs tehát két szó szerint megegyező változat. A népmesékben egy aránylag jól körülhatárolható közösség világmagyarázata, önértése tárul fel, kollektív mitológia tehát, melyre bizonyos értelemben időtlenség jellemző. A műmese születése a hagyományos közösségek felbomlásával kapcsolható össze, az elmagányosodás (és a lélektani érdeklődés) táplálja. Szerzője is egyén, sőt egyéniség, aki vagy felhasználja és variálja a népmeséi fordulatokat, vagy éppen szándékosan eltér a tradíciótól, akár ki is forgathatja vagy tudomást sem vesz róla. Alkotója magánmitológiát teremt, egyszeri és végleges szövegeket rögzít (nem számítva persze az átdolgozásokat, javftott-bővített kiadásokat), elsősorban olvasásra, magányos elmélyülésre szánva történeteit (esetleg még a gyermekének felolvasó szülő juthat eszünkbe). Nagyjából konkrét időhöz kapcsolható (a szerzői biográfia adatai jelentik a fogódzót). A befogadók szempontjából a gyermek-felnőtt viszony eltérő módon jelentkezik a két hagyományban. A folklórmese nem tesz különbséget gyermek hallgató vagy felnőtt hallgató között. Nincs külön gyermekperspektíva vagy felnőttperspektíva, nincs lefelé stilizálás, eufemizálás, a betagozódás elodázása nem célja. A gyermek annyit ért a meséből, amennyit az adott pillanatban képes befogadni. A műmesék rendszerint meghatározzák a befogadói kört (gyermeknek ajánlott mesék, szigorúan felnőtteknek szóló mesék), vagy éppen már szereplőik révén is éles határt húznak a két világ közé: a felnőtt elveszti gyermeki-ártatlan látását, játékra való fogékonyságát azzal, hogy kinő a gyermekkorból, aminek egyenes következménye, hogy megváltozik az értékrendje, nem érti a gyereket vagy nem hajlandó foglalkozni vele; a gyermek szintén sok min-
