Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
N. Tóth Anikó: Különféle boszorkányokról
24 N. Tóth Anikó dent nem ért a felnőttek világával kapcsolatban, s mivel tőlük általában nem kapja meg a kielégítő magyarázatot, magára maradva kénytelen megfogalmazni azokat - elsősorban a játék felől. A két hagyomány a szlovákiai magyar gyermekirodaimat is meghatározza. Az alábbiakban vizsgált két kötet - Vajkai Miklós A zöld kígyógyermek és Tóth László A boszorkány porszívója című könyve - is ezt példázza. Az előbbi a népmese szövegerdejébe hív, a másik a műmese, vagy a Qobb hangzás kedvéért) modern mese tartományába csábít. A népmesegyűjtés és főleg a lejegyzés oka lehet pl. a (szűkebben-tágabban kijelölt) szülőföld szeretete, a gyermekkori nosztalgia, és rendszerint bizony a félelem is: elapad az élőszófolyam, megszakad a nemzedéklánc, a mesék pedig eltűnnek az idő süllyesztőjében. A lejegyző célja tehát a féltő gondoskodással rögzített szöveg átörökítése (egy optimistán feltételezett érdeklődő utókor számára) vagy éppen hozzáférhetőségének biztosítása (más közösségek, nyelvek számára is akár). Ugyanakkor a válogatás, a szövegek egymás mellé rendezése és megformálása voltaképpen egy adott közösség életmódjának, észjárásának értelmezése a (beavatottnak mondható) egyén szempontjából és nyelve felől. Vajkai Miklós A zöld kígyógyermek című kötete olyan, a közelmúltban megjelent mesegyűjtemények mellé helyezhető, melyek egy-egy tájegység népmesevilágát kívánják megőrizni, mint pl. Kulcsár Ferenc bodrogközi válogatása (az 1995-ös Kígyó kő és ennek bővített változata, a 2004-es Ördögszekér), Feliinger Károly mátyusföldi mesefeldolgozásai (Égig érő vadkörtefák, 1997) vagy Varga Imre meseföldrajzilag tágasabb hagyományban - szlovákiai magyar tájakon - kalandozó könyve (A gyöngykirály lánya, 1997). Vajkai meséi a csallóközi népmeséi hagyományból merítenek, ez tartja össze a kötetet. A lejegyzett mesékben túl sok földrajzi név nem fordul elő (a Csallóköz szó pl. a borító ajánlásában többször elhangzik, mint magában a könyvben). Viszont a számtalan közeire mutató határozószó (ide, itt, innen) valószínűleg nem az általánosítást célozza, hanem azt példázza, hogy a rendszerint valóságos helyszínek bemutatása felesleges, hiszen azokat a (bizonyos szöveghelyeken külön is megszólított) hallgatóság jól ismeri. Az időjelölések sem konkrétak (ami természetesen a mesének kötelező fordulata is), de az mindig biztonsággal megállapítható, hogy az események régvolt időben zajlottak-e, vagy esetleg a mesélő életidejében. Ugyanis a jelen vagy a közelmúlt szereplői mindig nevesítettek, míg a régvolt idők figuráit anyagi helyzetük vagy foglalkozásuk szerint lehet azonosítani. Kevés kivételtől (a kötet címadó meséje, a Karáb király és a kékarany madár, az Óriások) eltekintve a mesealakok hétköznapi emberek: nincstelenek, juhászok, kovácslegények, kocsmárosok, ami talán azt mutatja, hogy a csallóköziek nem szívesen kalandoznak költött birodalmakban, sokkal inkább saját magukról szeretnek hallani történeteket. Mesélés közben emlékeket idéznek, maga a narrátor is emlékezik gyermekkorára, a gyermekkorában hallott történetekre, ezért van, hogy az emlékezés többször tematizálódik (a Mese a juhászról főbőse emlékezgetéssel múlatja az időt, a Szegény Nyúl Piroska néném mesélőjét a húga látványa mindig egy bizonyos eseményre emlékezteti, az Erna városa cigányaiban is emlékezésfolyamot indít a kislány váratlan érkezése), elődök alakját elevenítik fel, akik elképedést és csodálatot váltanak ki. De ez fordítva is érvényes: amikor emlékeznek, akkor mesélnek is. A kollektív emlékezet léte, elevensége tehát elsősorban a mesében tárul fel, ezért fordul elő gyakran a mesélés és a mesehallgatás ténye a narrátori-mesélői kiszólásokban. Az emlék-mesék (vagy meseemlékek) szereplői (és hallgatói) összetartoznak, egy viszonylag zárt közös
