Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Dósa Annamária: Bennünk élő mesék
Dósa Annamária BENNÜNK ÉLŐ MESÉK (avagy Angela Carter és Neil Gaiman „másodmeséi”) Mindenki életében jelen volt az esti mese, a szerencsésebbekében legalábbis. Mikor édesanyánk mesélt nekünk egy történetet kislányokról, kisfiúkról, akik hasonlóak voltak hozzánk. Azonban éreztük, ők csak a képzeletünkben élnek, s csak a képzeletünk világában kelnek életre újra. Megteremtettünk egy világot, melyre leképeztük saját tapasztalatainkat. Ma már el tudjuk különíteni ezt a két világot, de gyermekként ezeket közösként éltük meg. Bár máig bennünk él Piroska, Hüvelyk Matyi vagy Hófehérke története, mégis a mai napig azzal birkózunk, hogy beillesszük őket pici kis világunkba. Bennünk élnek továbbra is, örök rejtélyként. Ezt a rejtélyt próbálta megfejteni Bruno Bettelheim is, aki azt tartotta, hogy a gyermek a meséken keresztül alakítja ki személyiségét, s találja meg életének értelmét. A mese vezeti rá arra, hogyan alakítsa ki önálló, független életét. A mese tehát amellett, hogy elsősorban műalkotás, egyben a gyermeki lélek fejlődéstörténete is.1 Valóban így lenne ez? Ha már civilizálódtunk, nincs szükségünk a mesékre? A mese csak a felnőtté válásunkat segíti? Már a kérdés feltevésénél érezzük, hogy ez nem így van, hiszen tudjuk, a mese nemcsak gyermekeknek szánt műfajként született. Viszont mindig megörülünk, ha felidézhetjük gyermekkorunkat, ha csak egy mese erejéig is. Legyen ez a megszokott mese közegétől teljesen eltérő környezetben játszódó történet, más szemszögből láttatva ugyanazt a „régvolt" cselekményt. Ugyanakkor mintha választ kapnánk általuk az eddigi megválaszolatlan kérdéseinkre. Például: Mi lett Csipkerózsikával a királyfi csókja után? Vagy: Ki volt a farkas a Piroskában? Angela Carter és Neil Gaiman történeteit olvasva az első pár sor után újraélednek bennünk a régen hallott mesék. Azonban érezzük, itt másról lesz szó, habár ők is „mesélnek”. Ismert meséket dolgoznak át úgy, hogy azok archetipikus mélységet nyernek. Ebben az esetben is igaznak vélhetnénk Borges állítását, aki szerint az irodalom már nem teremtés, nem bemutatás, hanem a már meglevő történetek, szimbólumok újrarendezése, imitációja.2 Gérard Genette az ilyen szövegeket az irodalom második fokozataként értelmezte, mivel minden olyan műfajt újraírásnak tekintett, a kommentártól kezdve a paródiáig, amely az eredeti szöveggel valamiféle kapcsolatba lépett.3 Carter és Gaiman történetei esetében mással állunk szemben. A szerzők feltámasztják a meséket, mégpedig úgy, hogy más látószögből, másnak a „tükrén” keresztül láttatják az eseményeket és a szereplőket. Ezzel új távlatokat nyitnak meg a mesében, rámutatva arra, máshogy is lehet őket olvasni. Újramondják a klasszikus történeteket. Újraírják őket. Erre ugyancsak Genette a transzformáció fogalmát ajánlja.4 Viszont ezt sem tarthatjuk teljes mértékben kielégítő meghatározásnak ebben az esetben, mivel szerzőink a történet mögé akartak látni, s egy újat megírni. Olyan új szövegek keletkeztek, ame