Ivaničková, Edita - Simon Attila (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia - Disputationes Samarienses 9. (Somorja-Pozsony, 2006)
Simon Attila: A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom
Simon Attila A SZLOVÁKIAI MAGYAROK ÉS AZ 1956-OS FORRADALOM Az 1956-os magyar forradalom kétségkívül a 20. század legjelentősebb eseményei közé tartozik. Hatása az egész akkori világra kiterjedt, visszhangja pedig ma is erős. 1956 az akkori szovjet tömb országait, így csehszlovákiai társadalmat is megrázta. Rendkívül erős hatást gyakorolt a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségekre, különösen az erdélyi és a kárpátaljai magyarságra. A szlovákiai magyarok emlékezetében azonban mintha haloványabban élne a forradalom emléke, noha akkori visszhangja itt is erőteljes volt. A szlovákiai magyarok 1956-os reakcióit egyrészt a csehszlovák pártállam belső viszonyai, másrészt a magyar kisebbség sajátos helyzete határozta meg. Csehszlovákia 1956-ban a szovjet rendszer talán legstabilabb állama volt, amely győztesként került ki a második világháborúból, s ahol Lengyelországhoz vagy Magyarországhoz képest alacsony fokon állt a szovjetellenesség. Csehszlovákiában a környező államokhoz képest is rendkívül magas volt a párttagok száma, s a párt nagyobb megrázkódtatások nélkül vészelte át az SZKP XX. kongresszusa által a szocialista táborban kiváltott hullámverést is.1 Ehhez viszonylagos gazdasági stabilitás és a környező szocialista államokhoz képest magasabb életszínvonal is járult, amelyek együtt jó alapokat teremtettek ahhoz, hogy Csehszlovákiában ne induljanak el a lengyel és magyar eseményekhez hasonló folyamatok.2 A szlovákiai magyarok forradalom alatti reakcióit kétségkívül befolyásolták azok a tapasztalatok is, amelyeket a második világháború utáni években szereztek. így az 1945 és 1948 közötti jogfosztottság, valamint azok a felemás szándékok és intézkedések, amelyek Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) kisebbségpolitikáját 1948 után jellemezték.3 A jogfosztó rendeletek felszámolása ugyan megkezdődött, de nem került sor sem a jogfosztást irányítók megbüntetésére (az ún. szlovák burzsoá nacionalisták perét nem a magyarkérdés, hanem a cseh-szlovák viszony motiválta), sem a jogfosztottság áldozatainak rehabilitálására. A hatalom az eseményekre a hallgatás és elhallgatás fátylát borította rá, amely nyomasztó érnyékként vetült a szlovákiai magyarokra, akik az 1944 és 1948 közötti kálváriájukról a rendszerváltásig nem beszélhettek, s még utána sem nagyon mertek.4 Az 1948 februárját követően a hatalmat a kezébe kaparintó CSKP továbbra sem szakított a nemzetállami beidegződésekkel. Megengedték ugyan a Csehországba deportáltak hazatérését, de a Belügyi Megbízotti Hivatal körlevele még 1948 novemberében is azt hangsúlyozta, hogy ennek során a deportáltak birtokaiba beültetett ún. bizalmi szlovákok érdekeit kell szem előtt tartani. Megkezdték a magyarok felvételét a pártba, s 1948 végén a párton belül létrehozták az ún. Magyar Bizottságot, de azt az első adandó
