Ivaničková, Edita - Simon Attila (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia - Disputationes Samarienses 9. (Somorja-Pozsony, 2006)
Simon Attila: A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom
42 Simon Attila alkalommal, 1949 októberében már fel is oszlatták. A déli járásokban megkezdték a magyarok bevonását a nemzeti bizottságok munkájába, de Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságának 1949. márciusi határozata szerint arányuk egyetlen járási nemzeti bizottságban (tehát a magyar többségűekben sem) haladhatta meg a tagok 50%-át. 1948 szeptemberében ugyan megnyílhattak az első magyar iskolák, de az SZLKP KB 1948. decemberi ülésén az a döntés született, hogy „az iskolaügyben olyan politikát kell folytatni, amelynek végeredményben az asszimilációhoz kell vezetnie.”5 S megalakulhatott ugyan a magyar dolgozók kulturális egyesülete, a Csemadok, de a párt vezetői folyamatosan hangsúlyozták, hogy az nem lehet érdekvédelmi szervezet, s egyetlen elfogadható célja, hogy a párt politikáját népszerűsítse a magyarok között. A magyarok társadalmi egyenjogúsításának folyamata így csak rendkívül vontatottan, s meglehetősen ellentmondásosan indulhatott meg. Az ötvenes évek első felében azonban így is jelentős előrelépések történtek ezen a téren, s számos párthatározat szól arról, hogy a szlovákiai magyarokat integrálni kell az ország gazdasági és társadalmi életébe. Ám a határozatok ismételten csak korlátozott mértékben, többnyire csak papíron valósultak meg, sőt mivel titkos határozatokról volt szó, ellenőrzésükre sem került sor.6 S az sem véletlen, hogy az 1951. november 13-án megkötött csehszlovák-magyar kulturális együttműködési egyezményből a csehszlovák ellenállás miatt kimaradt a kisebbségi jogoknak és a nemzetiségek kölcsönös támogatásának a magyar fél által szorgalmazott rögzítése. Ezek a felemás intézkedések a bizonytalanság érzését keltették a szlovákiai magyarok körében, akik egyre inkább úgy érezték, hogy menedéket és biztonságot csak a párt adhat nekik, s ez minden bizonnyal megkönnyítette a szlovákiai magyar társadalomnak a párt általi gleichschaltolását. Az októberi események fogadtatása Dél-Szlovákiában Az ötvenes években lassú, de fokozatos eltávolodás kezdődött az anyaország és a szlovákiai magyar kisebbség között. Ennek számtalan oka között a határon való átjutás nehézségei és ez által a rokoni kapcsolatok lazulása éppúgy megtalálható, mint az a hivatalos csehszlovák vélekedés, hogy a magyar kisebbség helyzete kizárólag a Csehszlovák Köztársaság belügyének tekinthető. Fontos és erősödő szálat jelentett viszont a média, a Magyarországról átkerülő sajtó és a Magyar Rádió adása, hiszen a szlovákiai magyarok elsősorban ezt hallgatták. A rádiónak és a sajtónak köszönhetően a szlovákiai magyarok naprakész információkkal rendelkeztek a magyarországi eseményekről. Nagy Imre 1953-as programjában ők is a magángazdálkodás lehetőségének megerősödését látták,7 az értelmiség pedig különösen nagy figyelemmel kísérte az 1956 nyarán a Petőfi Körben felszínre törő vitákat, és a maga módján reagált is azokra. A korabeli csehszlovák belügyi jelentések is jól szemléltetik azt a figyelmet, amelylyel Dél-Szlovákia a forradalmi események felé fordult. A forradalom első napjaiban begyűjtött információk szerint „a falvakban esténként kevesen mennek az utcára, mivel nagy az igény a felkelők kezében levő rádióadások iránt” (Szenei járás); „A lakosság egy része teljesen úgy viselkedik, mintha Magyarországon élne, és miután a budapesti rádióban felhívást tettek közzé, hogy tegyék ki az ablakba a rádiókészülékeket, az itteni lakosság egy része is hallgatott a felhívásra, s kirakta a rádiókészülékeket az ablakokba" (Somorja).8
