Ivaničková, Edita - Simon Attila (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia - Disputationes Samarienses 9. (Somorja-Pozsony, 2006)
Simon Attila: A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom
46 Simon Attila Hogy a Csemadok vezetésén belül milyen visszhangot váltott ki ez a nyilatkozat, arról nincs tudomásunk, a tagság viszont több forrás egybehangzó véleménye szerint is negatívan fogadta.28 A Csemadok-vezetéssel való nyílt szembeszegülés azonban nem volt lehetséges, így a Csemadok-tagok leginkább csak azzal tudtak tiltakozni, hogy nem vettek részt a tagsági gyűléseken, bejelentették kilépésüket a szervezetből, illetve több alapszervezetben 1956 végén nem tartottak évzáró gyűléseket. A Csemadokon belüli feszültségre a szervezet 1957 májusában megtartott VI. országos konferenciájának anyagában is találni utalásokat. Lőrincz Gyula elnöki beszámolójában egyszerűen csak a Csemadok soraiban megbújó „magyar burzsoá-nacionalista elemekről" beszélt, külön kiemelve a Párkányi járás két Csemadok-funkcionáriusát, Kovács Flórián járási titkárt és Bajkai Béla járási vezetőségi tagot.29 Noha a Lőrincz a „nemzetiségi érdekeiket az osztályérdekek fölé helyező” Csemadokosok kapcsán a fasizmust dicsőítő és a Szovjetuniót kigúnyoló vicceket említett, vélhetően ettől azért többről volt szó.30 A Csemadok példája is igazolni látszik, hogy a szlovákiai magyaroknak az 1956-os forradalommal kapcsolatos állásfoglalása korántsem volt olyan egyöntetű, mint ahogyan azt a hivatalos információs csatornák kommunikálták, sőt a korabeli nyugati magyar sajtó - és főleg Brogyányi Kálmán egyik tanulmánya alapján Szesztay Ádám - rendszerellenes tüntetésekről is beszámol.31 Az állítólagos tüntetések helyszínei az alábbi szlovákiai magyar városok lettek volna: Léva, Nyitra, Érsekújvár, Kassa, Losonc, Szepsi, Nagykapos. Szesztay valószínűsíti a tüntetések megtörténtét, s feltételezi, hogy ezek magyarok és szlovákok közös részvételével zajlottak le. A mi véleményünk ezzel szemben az, hogy ha ezek a tüntetések ténylegesen megtörténtek volna, annak minden bizonnyal maradtak volna levéltári forrásai. Ám mivel ilyenek a mai napig nem bukkantak elő, a tüntetések feltehetően csupán az emigráció képzeletében születtek meg, valós hátterük azonban nincs. Demonstrációk helyett a kutató leginkább az ellenállás lágyabb formáiról, ún. szimbolikus cselekedetekről tud csupán beszámolni. Ilyennek minősíthetők a himnuszéneklések, nemzetiszínű koszorúk elhelyezései, a gyászszalag viselése vagy éppen a forradalmat elítélő nyilatkozatok aláírásának a megtagadása. Az első Csehszlovák Köztársaságból örökölt szlovákiai szokásjog nem tűrte (s ma is nehezen tolerálja) a magyar nemzeti jelképek viselését, illetve a nemzeti himnusz nyilvános eléneklését. így az ilyen esetek forradalom alatti felbukkanását egyértelműen a hatalommal való szembeszegülés lehetséges formájaként kell minősítenünk, ami azonban kemény büntetést vont maga után. A nemzeti himnusz nyilvános eléneklésének tradicionális helyszínei a templomokban zajló misék voltak. A forradalom időszakában a vasárnapi mise után többek között a Nyitra melletti Alsóbodokon és a Rimaszombati járásba tartozó Gesztetén is elénekelték a magyar himnuszt.32 Nagyobb visszhangot váltott ki a Nyitrához közeli Kolonban történt esemény, amelyet Sándor János helytörténésznek köszönhetően jól ismerünk,33 s amely esetet mind a szlovákiai magyar lakosságnak a forradalommal kapcsolatos recepciójának, mind pedig a hatóságok reakciója szempontjából szimptomatikusnak kell tekintenünk. Az október 29-i események a helyi kocsmában zajlottak le, ahol az egyik asztaltársaság a magyar forradalom eseményeit tárgyalta. Feltehetően az elfogyasztott ital hatására Vraniak Károly (aki szlovák nemzetiségű volt) hangosan éltetni kezdte a forradalmat, majd erre az egész asztaltársaság elénekelte a magyar himnuszt. Az éneklésbe a párttitkár kivéltével fokozatosan az egész kocsma bekapcsolódott. A történtek nem maradtak megtorlatlanul. A faluban másnap megjelenő hatóságok 5 személyt letartóztattak, akiket az