Csanda Gábor (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar irodalom oktatása. Konferencia az irodalomoktatásról, Nyitrán, 2006. szeptember 29-én - Disputationes Samarienses 8. (Somorja, 2006)
Németh Zoltán: A szlovákiai magyar irodalom kontextusa
12 Németh Zoltán mányában, a Literatúra 1999/4-es számából, mely szerint: „Noha a felvidéki magyar irodalom a történeti ország összeomlását követően nem volt egészen tagolatlan, kétségtelen, hogy a két világháború között sem számottevő saját regionális kánonképző, sem az anyaországi kánont módosító teljesítményt nem hozott létre. A csehszlovákiai magyar szellemi élet, feltehetően a regionális hagyományok hiányosságai, a »különfejlődés« elvi elutasítása miatt, csak igen nehezen, s meglehetősen későre tudott tagolt elitirodalmi rendszert létrehozni.” Az 1945 utáni időszakból Szirák a népi diskurzus kánonjában lát teljesítményeket: Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor műveit, valamint az utómodern poétikák felől Tőzsér Árpád és Cselényi László szövegeit. A posztmodern diskurzusban Grendel Lajos nevét többször is említi. Napjainkból visszatekintve azt kell mondanunk, a szlovákiai magyar irodalom kánonképes pozíciója ennél jóval nehezebb, másrészt könnyebb helyzetben van. A népies irodalom visszaszorulása, visszhangtalansága, párbeszédképtelensége azzal járt, hogy Dobos László, Duba Gyula és Gál Sándor művei kiszorultak a kortárs irodalom kanonikus pozícióiból, mint ahogy Cselényi László sincs jelen szövegeivel a kortárs magyar irodalmi diskurzusban. A kortárs fiatal szlovákiai magyar irodalomról (Csehy Zoltán, Polgár Anikó, Mizser Attila, Gazdag József szövegeiről) még túl korai lenne bármit állítani, az viszont tény, hogy a Kalligram Kiadó műhelye nagyon erős kánonképző pozícióban van a kortárs magyar irodalomban (erre Szirák Péter is felhívja a figyelmet). De nézzük, hogyan látják a „szlovákiai magyar irodalmat” a magyarországi irodalomtörténészek! Elgondolkodtató és önvizsgálatra kényszerítő. Csak néhány példa: Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1956-1992 című meghatározó jelentőségű irodalomtörténete csak Grendel Lajost említi. A Reményi József Tamás-Tarján Tamás szerzőpáros a Magyar irodalom 1945-1995. Műelemzések című kötetben el tudja képzelni a vizsgált időszakot a „szlovákiai magyar” alkotók szövegei nélkül: pedig a vajdasági Sziveri János, az erdélyi Sütő András vagy Bodor Ádám művei és a szövegeikről készült elemzések megtalálhatók a kötetben (esetleg Márait sorolhatnánk a „szlovákiai magyar irodalomba", de ez az 1945 utáni időszakra vonatkoztatva meglehetősen kétséges vállalkozás...). Vasy Géza Az 1945 utáni magyar irodalom alkotói című kétkötetes összefoglaló munkájába (1998 és 2000) egyetlen szlovákiai magyar alkotó sem fért bele, pedig a határon túli irodalom megtalálható benne, például Sütő András, Székely János, Szilágyi Domokos alkotásai, s a róluk készült elemzések. Kérdés: névsorokat tanítsunk, másod- és harmadrangú szerzőket, hatástörténetileg érdektelenebb szövegeket, vagy: egy-két tágabb viszonylatokban is jelentős alkotót, s rajtuk keresztül az irodalomtörténetet. Az 1945 utáni időszakból Fábry Zoltán mellett Tőzsér Árpád és Grendel Lajos életműve alkalmas ilyen típusú feldolgozásra, miközben életművük elemzése kapcsán a XX. század második felének írásmódjai is vizsgálhatóvá válnak. Grendel esetében a 70-es/80-as évek posztmodern prózafordulata válhat az irodalomtörténeti irányú értelmezés lehetőségévé, különösen Éleslövészet (1981), a Galeri (1982), az Áttételek (1985) trilógiája, legutóbbi trilógiája (Tömegsír [1999], Nálunk, New Honiban [2001], Mátyás király New Hontban [2005]) kapcsán pedig a prózai minimalista szövegformálás értelmezhető. Vagyis Grendel két trilógiája kiválóan alkalmas a posztmodern és a minimalizmus kérdéseinek tárgyalására a kortárs magyar irodalomban.
