Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
92 Eiler Ferenc lelt kiemelten. A Pataky Tibor által vezetett osztály munkatársi állományában a kormányváltások ellenére is csak mérsékelt volt a fluktuáció, ami szintén alátámasztja, hogy a külpolitikának ebben a szegmensében a magyar politikai eliten belül konszenzus uralkodott. A miniszterelnökség mellett természetesen a külügyminisztérium is állandóan friss információkkal rendelkezett a kisebbségek helyzetéről. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy a kisebbségek - az államközi kapcsolatok „normalizálódása” után - a külképviseleteket is felhasználhatták az információáramlás biztosítására. 1931-ig a két kormányzati szerv együttműködésének mélységét az is pozitívan befolyásolta, hogy a miniszterelnök, Bethlen István a külügyeknek kiemelt figyelmet szentelt.9 Bethlen lemondása után ez alapvetően megváltozott ugyan, de az ambiciózus külügyminiszter, Kánya Kálmán bársonyszékbe kerülésével a kisebbségek helyzetével kapcsolatos állandó információcsere, és összehangolt cselekvés gyakorlata továbbra is fennmaradt. Németországban az 1933-as év ebben a kérdésben is választóvonalat jelentett. A határon túli németek kérdésével addig mindenek előtt a külügyminisztérium (Vl/A) kulturális ügyosztálya foglalkozott. Emellett a kisebbségi ügyekbe a belügyminisztérium is - erősen korlátozott - beleszólással rendelkezett.10 A nemzetiszocialista hatalomátvételt követően azonban a határon túli német ügyek intézése hangsúlyosan többpólusúvá vált. A német külügyminisztérium ugyan továbbra is fontos erőközpontnak számított, de befolyása az évek múltával fokozatosan csökkent. Az NSDAP eredetileg külföldön élő németek gondozásával megbízott szervezete, az Auslandsorganisation, a Hitlerjugend, sőt egyes birodalmi pártfunkcionáriusok is egyre inkább bele-beleszóltak a német kisebbségekkel kapcsolatos ügyekbe. Leginkább azonban a társadalmi szervezetek centralizálására, s ezzel a határon túli kisebbségek irányába folytatott politika központosítására létrehozott csúcsszerv kezdett központi szerepet játszani a határon túlra irányuló támogatáspolitikában. A kezdeti évek kudarcai után, 1937/1938 fordulójára, három vezetőváltás és többszöri szerkezeti átalakítás után végül az immár SS felügyelte Volksdeutsche Mittelstellének sikerült elérnie a kizárólagosságot, s ettől kezdve a külügyminisztérium sem hozhatott ellenjegyzése nélkül meghatározó döntéseket az illetékességi körébe tartozó ügyekben.11 Államilag finanszírozott gazdasági és társadalmi szervezetek a nemzetpolitikában A magyar kisebbségek budapesti támogatása - legalábbis 1931-ig - jelentős részben társadalmi szervezeteken keresztül zajlott. Mivel 1921 tavaszára nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi politikai helyzet nem kedvez sem a tárgyalásos alapon, sem a kato9 Bethlen „túlhangsúlyos” külpolitikai szerepéről, majd a Kánya kinevezését követő változásokról lásd Pritz Pál: Magyar diplomácia a két világháború között. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1995, 229-230. p. 10 Karl-Heinz Grundmann: Deutschtumspolitik zur Zeit der Weimarer Republik. Eine Studie am Beispiel der deutsch-baltischen Minderheit in Estland und Lettland. Hannover-Döhren, Verlag Harro v. Hirschheydt, 1977, 140. p. 11 A Volksdeutscher Rat (1933-1935) elnöke Karl Haushofer, ügyvezetője Hans Steinacher, a Büro Kursell (1935-1937) vezetője Otto von Kursell, a Volksdeutsche Mittelstelle (1937-től) vezetője pedig SSObergruppenführer Werner Lorenz lett. A népcsoportpolitika centralizációjáról lásd Hans Adolf Jacobsen: Nationalsozialistische Außenpolitik 1933-1938. Frankfurt am Main-Berlin, Alfred Metzner Verlag, 1968; Tammo Luther: Volkstumspolitik des Deutschen Reiches 1933-1938. Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 2004.
