Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
80 Hornyák Arpád ügyminiszter belgrádi látogatása alkalmával Stojadinovic kijelentette: hajlandók hozzájárulni a viszony javításához, amennyiben Magyarország olyan formulát talál ki, amelyben „nuance-írozna” Jugoszlávia, Románia és Csehszlovákia elleni követelései között.43 Ilyent ugyan nehéz lett volna találni, de Kánya novemberi expozéjában a külügyi bizottság előtt szólt a kisantantállamokkal való együttműködés lehetőségéről. Belgrádban azonban nem siettek követni a magyar külügyminiszter példáját. A magyar követ felvetésére, hogy kormánya örülne, ha Stojadinovic ezek után megtenné azt az általa kilátásba helyezett lépést, amellyel a Magyarországhoz való közeledés iránti hajlandóságának pozitív tanúbizonyságát akarta adni, a miniszterelnök továbbra is az óvatos, lépésről lépésre való haladás fontosságát hangsúlyozta, mert a másik két kisantantállam máris nagy bizalmatlansággal viseltetik iránta.44 A kisebbségi kérdés mint „hivatalos" napirendi pont Magyarország 1937-től viszonylag kedvező külpolitikai helyzetben volt. Még akkor is igaz ez, ha az utókor és bizonyos mértékben egyes kortársak tisztában voltak a Német Birodalom egyre inkább testet öltő fenyegető árnyékának a kockázataival. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy Berlin Magyarországhoz hasonlóan a kisantant felbomlasztásán dolgozott, és legalább egy irányban, Csehszlovákiával szemben, támogatta a magyar revíziót. A másik két állam vonatkozásában pedig megegyezésre ösztönözte Budapestet. Ugyanerre biztatta egyébként Belgrádot és Bukarestet is. Az olasz kormány a némethez hasonló állásponton volt Magyarország „szomszédságpolitikáját” illetően azzal a különbséggel, hogy Mussolini a Bukarest és Budapest közötti megegyezést fontosabbnak tartotta, mint a Belgráddal való megbékélést. Nem elhanyagolható tényező volt Nagy-Britannia sem, amely, nem téve különbséget a kisantantállamok között, Magyarországot mindhárom szomszédjával való megegyezésre és barátságos viszony kialakításra biztatta, és vica versa. London jóindulata pedig mindegyik állam számára különösen fontos volt. Mármost, abból adódóan, hogy igazán Magyarországnak voltak komoly területi igényei, még ha a revízió és a terület-visszaadás nem képezhette is e tárgyalások tárgyát, Budapest előnyös, de korábbi helyzetéhez képest mindenképpen jobb helyzetbe került. Csak arra kellett vigyáznia, nehogy olyan színben tűnjön föl, mint akivel túlzott követelései miatt lehetetlen a megegyezés. 1937 elején a kisantantállamok képviselői külön-külön felkeresték a magyar külügyminisztert és az államaikkal való tárgyalásokra szólították fel Magyarországot.45 Január 43 Egy hónappal később a lengyel külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, Kobylanski azt közölte Horyval - feltehetően belgrádi súgásra -, hogy miután a kisebbségeknek nyújtandó esetleges könnyítések révén Jugoszlávia kvázi „denunciálná” magát a másik két kisantantállam előtt, a tárgyalásokat a „formula” és a kisebbségek ügyében egyszerre kellene lefolytatni. DIMK. II185. p. Külügyminisztériumi feljegyzés a jugoszláv-magyar közeledésről. 1937. január. 44 Utalt arra, hogy a magyar kisebbség kívánságainak teljesítése terén jelentős lépés történt, mivel a két régebben betiltott egyesület, a Nagybecskereki Közművelődési Egyesület és a Szabadkai Népkor működésének engedélyezését elrendelte. Ezt Alth elismerte, de megjegyezte, hogy ez az intézkedés elsősorban jugoszláv belpolitikai szempontból lesz hasznos, mert a magyarság, eddigi passzivitásából kilépve, a kormánypárt sorait fogja erősíteni. Valóban ez következett be. A betiltott Magyar Párt vezetői november 29-i tanácskozásukon elhatározták, hogy a községi választásokon a kormány mellett szavaznak. Uo. 188. p. 45 A magyar kormány az egyes, hasonló tartalmú megkeresésekre először elutasító választ adott. Majd némi mérlegelés és tájékozódás után, annak mértékében mutatott hajlandóságot a tárgyalásokra, hogy az ajánlattevő országgal szemben revíziós törekvései megvalósításához milyen mértékben bírta Németország támogatását. DIMK. II. 183-209. p.; Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Budapest, 1988, 164-167. p.
