Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
A romániai magyar elit generációs csoportjainak integrációs viszonyrendszere 55 tott belőle problémakezelő alternatíva. így a húszas évek magyar kisebbségpolitikusai több irányban keresték a megoldást. A már említett politikai transzilvanizmus, amely Erdély Románián belüli regionális különállásával vélte kezelhetőnek a magyarság elhelyezkedését, a harmincas évek elejére kilátástalanná vált. Az OMP-nek az egyéni jogok biztosítására, a kisebbségi diszkrimináció elleni fellépése is csak a parlamentbe való bejutás után volt lehetősége. A magyarok választólistákra kerüléséhez, majd képviselőik parlamentbejuttatásához pedig eleve szükség volt az egyes országos román pártokkal kötött választási paktumokra is (Avarescu vezette Néppárt 1923, 1926, ill. Liberális Párt 1925). Ebben a paktumpolitikában is megjelentek az eltérő kisebbségpolitikai orientációk. A politikai transzilvanizmus képviselői (Kós Károly, Sándor József) a nemzeti parasztpárti orientációt javasolták. Ezzel szemben Bernády György - a hagyományos német mintát követve - a mindenkori hatalmon levő párttal akarta az együttműködést. Harmadik alternatívaként Gyárfás Elemér az országosan harmadik erőnek számító és erdélyi bázissal nemigen bíró Néppárt támogatását szorgalmazta. Ebben az utóbbi választási szövetségben volt az OMP-nek (etnikai szavazóinak) a legnagyobb súlya, és ez a román párt volt képes legkevésbé befolyásolni a magyarság belső politikai viszonyait.38 4.2. A harmincas évekre azonban kiderült, hogy mindezeket a megfontolásokat a román pártpolitikai harcok felülírták. Bármilyen, a román pártok által a nyilvánosság előtt a magyarságnak tett engedmény - akár csak a jogegyenlőség méltánylása - a nemzetárulás vádját hozhatta magával a konkurens pártok irányából. Ebben a helyzetben maga a magyar kisebbségpolitikai közélet is összezárkózott, hiszen a belső társadalompolitikát is ez határozta meg (lásd a tanulmány 3.2. alfejezetét). Az OMP vezetése arra törekedett, hogy a magyarkérdést kiemeljék a pártpolitikai harcokból, s ennek érdekében világos politikai és jogi állásfoglalást szeretett volna kiharcolni.39 Ez azonban a nemzetközi erőviszony megváltozása következtében a trianoni békeszerződés revíziójától tartó román politikai életben elérhetetlen volt. A diszkrimináció nyilvánvalóvá tétele ugyanis a revíziós érvrendszert erősítette volna, a magyarság-, illetve nemzetiségpolitikai engedmények pedig szintén a román állam pozícióit gyengítették volna. Ebben a helyzetben az ellentmondásos 1938-as Kisebbségi Statútum is a probléma kezelésének megkerülését jelentette.40 A magyar kulturális, egyházi és társadalmi szervezetek vezetői a jogi és politikai képviseletet az OMP parlamenti csoportjára bízva elsősorban saját szervezeteik belső megerősítésére koncentráltak.41 Teljesen új helyzetet teremtett ebben 1938-tól a királyi diktatúra bevezetése és azon belül a Magyar Népközösség megszervezése. Paradox módon épp a többpártrendszer felszámolása szüntette meg a pártok közötti nemzetpolitikai konkurenciaharcot.42 A kisebbség-többség viszonyrendszerben két új elem is megjelent. Egyrészt az, hogy a magyarság „vezetőjét”, Bánffy Miklóst a bukaresti 38 Bárdi Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio, 1997. 2. sz. 32-67. p. 39 Bárdi Nándor: Pártpolitika és kisebbségpolitika. A romániai Országos Magyar Párt javaslata és annak visszhangja 1934-35-ben. Magyar Kisebbség, 1998. 3-4. sz. 128-185. p. 40 Mikó Imre: A román kisebbségi statútum. Hitel, 1938. 3. sz. 177-192. p. 41 Márton Áron, Vásárhelyi János, Varga Béla püspökök és Szász Pál, az EMGE vezetőjének tevékenységére gondolok. Lásd az intézményi összefoglalókat Erdélyi Magyar Évkönyv, 1938. Szerk. Kacsó Sándor. Brassó, Brassói Lapok, 1937, valamint Demeter Béla-Venczel József: Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt. Kolozsvár, EMGE, 1940. 42 Maár István: A Magyar Népközösség. Kézirat, 87 p.
