Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Az új baloldali magyar értelmiség az ötvenes-hatvana években
412 Novák Csaba Zoltán Csík és Szentgyörgy között nagyok a gazdasági különbségek, így semmi sem indokolja, hogy együtt maradjanak.28 A megyésítési tervezet elfogadásában a legfontosabb vitára 1967. december 30-án a Végrehajtó Bizottság ülésén került sor, amelyen a pártvezetésen és munkabizottsági tagokon kívül a tartományi első titkárok is részt vettek. A cél a végleges tervezet elfogadása volt. Az előző viták során elhangzott érvek még erélyesebben csaptak össze. Alexandru Drághici kitartott azon véleménye mellett, hogy a székelység esetében vissza kellene térni az 1950 előtt létező Udvarhely, Csík, Maros és Háromszék megyéhez.29 Ugyanezen az ülésen hangzanak el azok a viták is, amelyek a Székelyföld helyzetét és az erre vonatkozó nemzetiségi kérdést a gazdasági fejlesztés, az iparosítás szemszögéből is megvizsgálják. Drághici azon a véleményen volt, hogy a párt mindeddig nagyon keveset tett a térség gazdasági fellendítéséért, pedig ez lenne a nemzetiségi kérdés megoldásának a kulcsa. Ezzel meg lehetne szüntetni a térség egyre fokozódó elszigetelődését: „az iparosítást kellene prioritásként kezelnünk, hisz ez az egyetlen módja a nemzeti elnyomás megszüntetésének...”30 Drághici továbbá azzal érvelt, hogy Brassónak a sepsiszentgyörgyiekre gyakorolt vonzását meg lehet szüntetni azzal, ha környező székely városokban nagyobb mértékű ipari beruházásokra kerül sor. Hasonló példaként Olténia és Hunyad esetét hozza fel, amikor a hunyadi beruházások egy nagyobb mértékű vándorlást eredményeztek az olteniai térségből. „Azt hiszem, ha Sepsiszentgyörgyön megfelelő ipari beruházásokra kerül sor, a lakosság nem fog Brassóban vándorolni, hogy munkát keressen, mert ez volt az oka eddig, valamint az, hogy ezt nem tettük meg Marosvásárhelyen és Csíkszeredában sem. Ezek a mi hiányosságaink, és mindezt kritikai szellemben kell megfogalmaznunk.”31 Példaként a brassói tehergépkocsialkatrész-gyárat hozta fel: „Egy tehergépkocsialkatrész-gyárat terveztünk Kézdivásárhelyre, amelyet aztán mégis csak Brassó kapott meg. Nem tudom, milyen megfontolásból történt. Kérdezem, igazságos, hogy mindent Brassóba tömörítsünk és Kézdivásárhelyen, amely Brassó egyik rajonja, nem fejlesztjük az ipart?”32 A vitázó Drághici azt is kifejti a továbbiakban, hogy a pártvezetés felületesen kezelte a nemzetiségi kérdést, és alapvető igazságokat hagyott figyelmen kívül. A kisebbségpolitika csak a felszínen volt sikeres, hisz a tömbmagyar vidékekről nem is rendelkeztek pontos információkkal. „Ceuçescu elvtárssal Csíkszentmártonban, egy magyar településen voltunk látogatóban, ahol nagyon szívélyesen fogadtak. Ceauçescu elvtárs beszédét nem fordították le, így az emberek semmit sem értettek meg ebből. Én erről csak sokkal később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek... aztán még voltak román népviseletbe öltözött lányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul.”33 A Drághici által megfogalmazott érvek ellenvéleményeket gerjesztettek mind a „nagy székely megye”, mind a „kis székely megye” híveiben. Az 1950 előtti megyékhez való visszatérést mindkét tábor elutasította. A Székelyfölddel való külön bánásmód ellenséges érzelmeket és fokozott nacionalizmust gerjesztene a románság, és követelőzést más ré28 Uo. 2-13. t. 29 Uo. 191/1967. dós. 9-11. f. 30 Uo. 31 Uo. 34. f. 32 Uo. 36. f. 33 Uo. 35. f.
