Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Az új baloldali magyar értelmiség az ötvenes-hatvana években
A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában (1968) 411 székely megyét ellenzők (losif Banc, Militaru Aldea, Virgil loanovici és más különböző bizottsági tagok) elsősorban gazdasági érvekre hivatkozva Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajon Brassó megyéhez való csatolása mellett foglaltak állást. Érveikben elsősorban a gazdasági szempontokra, érdekekre hivatkoztak, miszerint a két rajon gazdaságilag Brassóhoz kötődik. A gyűléseken maga Cseuçescu is a nagy székely megye mellett foglal állást, de többször is hangsúlyozta azt, hogy a gazdasági érdekek valóban e tervezet ellen szólnak: „Az lenne természetes valóban, hogy Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely Brassó megyéhez tartozzon, de a javaslatok a nemzetiségi szempontokból indultak ki, éspedig hogy lehetőséget teremtsünk arra, hogy a székelység egy megyében maradjon.”23 A párt és az ország első számú vezetője a nagy székely megye tervezetét egyetlen felszólalásában sem tartotta véglegesnek, hangoztatva, hogy magában a székelység körében is vannak ellenvélemények a térség hovatartozását illetően.”24 A végső döntés meghozataláig a lakosság véleményének meghallgatását is kilátásba helyezték: „a lakosság részéről is érkeznek kifogások, meg kell hallgatnunk az ő véleményüket is, mert ugye akkor anyanyelvű iskolát meg sajtót is kell biztosítanunk. Minden tényezőt figyelembe kell vennünk.”25 Az előkészítő viták érdekes színfoltja volt az Alexandru Drághici által felvetett érvrendszer, miszerint az 1950 előtti állapotokból kellene kiindulni, az akkori gazdaságilag életképes megyék megtartásával. Drághici mesterkéltnek találta az Udvarhely-Csík megye tervezetet, amely életbelépésével egy mesterségesen létrehozott gettó alakulna ki a térségben. Drághici felszólalásában ellenzett mindennemű mesterkélt területcsatolást: „Véleményem szerint alaptalan volt Kézdivásárhely rajonhoz csatolnunk a három bodzafordulói román többségű községet csak azért, hogy javítsunk a rajon nemzetiségi összetételén. Azon a véleményen vagyok, hogy ne hozzunk létre mesterséges szerkezeteket. Ha valóban fel akarjuk számolni azt a gettót [Székelyföld - N. Z.j, iparosítanunk kell.”26 1967. december 15-én és 27-én munkabizottsági ülésre került sor, amelyen a pártvezetés a geológiai, a történelmi és filológiai bizottságokkal vitatta a meg a megyésítésre vonatkozó első tervezetet.27 Az egyébként mérsékelt hangvételű ülésen a különböző tudományágak képviselői kifejtették, hogy milyen esetleges változtatásokat javasolnak a tervezettel kapcsolatosan. A legfontosabb javaslatok a megyék elnevezésére, valamint kisebb területi módosításokra vonatkoztak. Virgil loanovici akadémikus a szláv elnevezések mellőzését, Szilágy megye megszüntetését, valamint a „nagy székely megye” felosztását javasolta. Constantin Daicoviciu a megyék elnevezésénél a hagyományos, történelmi nevek újrafelvétele mellett szólalt fel. Ami a nemzetiségi kérdést illeti, a nagy székely megye kérdése is felmerült az ülésen, ahol Aldea, Adelionovici és Dingher bizottsági tagok e tervezet ellen emeltek kifogást, hangoztatva, hogy 23 Uo. 190/1967. dós. 6. f. 24 A két vitatott rajon vezetősége közötti ellentéteket erősíti meg Király Károly is a visszaemlékezéseiben. A Kézdi rajoni pártbizottság, Szász Domokos, Stemmer József, Németh József, Bede Gyula, Szilveszter Lajos, Fábián Ernő és Benedek Géza a nagy székely megyei híve volt. Ezzel szemben a Sepsiszentgyörgy rajoni pártbizottság, Sántha Károly első titkár vezetésével a Brassóhoz való tartozás mellett foglalt állást. Király Károly i. m. 22. p. Maga Fazekas János is megerősíti egy interjúban ezt az ellentétet. Sarány István-Szabó Katalin: i. m. 19-20. p. 25 Uo. 26 Uo. 5. p. 27 ANDB, fond CC-PCR Cancelarie, 178/1967. dós. 1-13. f.
