Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A társadalomalakítás és a kisebbségi társadalom
298 Oláh Sándor pe volt. Hallgatólagosan elfogadott társadalmi parancsként működött, hogy az örökölt birtokocskát meg kell tartani és lehetőleg gyarapítani kell. Ma is pejoratív éllel emlegetik annak a gazdának az álláspontját, aki szorongatott, szűkös anyagi helyzetében így fohászkodott: „ha az isten megsegítene, hogy egy darab földet el tudnék adni...” A saját birtokon folytatott - döntően önellátó - gazdálkodás egyéni, családi szinten az önállóság, a szabadság érzetét is jelentette. A lokalitás szintjén autonóm döntési gyakorlatok működtek a közbirtokossági keretekben, az erdő- és legelőhasználat szabályozásában. A földművelés és az állattenyésztés mellett a kisgazdaságoknak jelentős jövedelmet jelentett az égetett mésszel való kereskedés: az ötvenes években a súlyos adózási és terménybeszolgáltatási követeléseket az állattenyésztés és a gyengén jövedelmező földművelés mellett a „mésszel járással” pótolták. A nagy távolságokra (Nyárád mente, Mezőség, Medgyes környéke) fuvarozásnak jelentős politikai információ-szállító szerepe is volt: az első szakaszban kollektivizált falvakban meszet áruló, éjszakára sok esetben a már kollektivizált falvak családjainál szállást kereső almásiak, a kollektivistáktól szerezhettek ismereteket a közös gazdálkodásról. Az állam és a lokális társadalmak viszonya a kollektivizálási kampány előtti időszakban néhány, évszázadok óta gyakorlatban lévő interakcióra korlátozódott: a földműves társadalom adóval, kötelező katonai szolgálattal tartozott az államnak. A 19. század végétől a négy-, majd hétosztályos állami iskolai oktatásban vettek részt a fiai, leányai. Ezeken a kötelezettségeken túl, az elsősorban saját önellátására termelő, élelmiszerét, jórészt ruházatát, munkaeszközeit előállító paraszti gazdaság az államtól és részben a piacoktól is relatív függetlenségben ért el a kollektivizálás időszakába. Ez a viszony gyökeresen megváltozott a kommunista hatalom társadalomátalakító politikájának gyakorlatba ültetése idején. A kollektivizálás a falu környezetében A kollektivizálás első hulláma idején Udvarhely rajon 28 községéhez 89 falu tartozott, a községek élén 1949 májusától, 1950 decemberéig, az első néptanácsi választásokig, az ideiglenes bizottságok álltak. A bizottságok tagjait helyi kommunisták vagy a kommunista eszmékkel szimpatizáló, értelmesebb középparasztok közül választották. A vidék falvaiba a baloldali eszmék a városokból terjedtek. Elsősorban Brassóból, ahol a két világháború között sok falusi székely alkalmazott dolgozott. Fényképek tanúskodnak a MADOSZ-gyűléseken és más szabadidős rendezvényeken részt vevő almásiakról. A baloldali értelmiség a szolgálóként, bolti és gyári alkalmazottként dolgozó falusiakról mint a társadalmi elnyomás áldozatairól, egy új robotos rétegről beszélt, és igyekezett bevonni a mozgalmi életbe.11 Az első kollektív gazdaságokat a rajonban 1950. június 4-én avatták Vargyas, Bögöz, Székelykeresztúr községekben. Általában először csak a szegényebb gazdák léptek be a közös gazdaságba. A legelső kollektív gazdaságok alakításánál a szervezők óvatosak voltak, tiszteletben tartották a kollektivizálást meghirdető plenárison (Román Munkáspárt Központi Bizottságának 1949. március 3-5-i plenáris ülésén) hangsúlyozott önkéntességi elvet. A pártvezetés a kollektívszervezések kezdeti nehézségeinek hatására ezt az elvet hamarosan föladta: a RMP Központi Bizottságának keli Balogh Edgár: Szolgálatban. Emlékirat 1935-1944. Bukarest, Kriterion, 1978, 81. p.
