Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A társadalomalakítás és a kisebbségi társadalom
Kelet-Közép-Európában az első világháború után lezajlott földbirtokreformok legtöbbjénél a meghatározó szociális és gazdasági célkitűzések mellett az etnikai szempontok is jelentős szerepet kaptak. így történt ez az 1920-as években a Csehszlovákiában lezajlott földbirtokreform esetében is, amely elsősorban a földtulajdon eloszlásában meglévő aránytalanságokat és igazságtalanságokat igyekezett orvosolni, emellett azonban nemzetpolitikai célokat követett. Annak a csehszlovák politikában határozottan kimutatható törekvésnek volt az egyik legfontosabb láncszeme, amely a gazdaság nacionalizálását a nemzetállami építkezés egyik legfontosabb elemeként alkalmazta. E mögé a célkitűzés mögé a szó etnikai értelmében vett cseh-szlovák társadalom döntő többsége és a forradalmi nemzetgyűlésben1 jelen lévő összes politikai erő felsorakozott. Az ebben a kérdésben kialakult politikai konszenzus létrejöttét jelentős mértékben megkönnyítette, hogy a földbirtoktulajdon nagy részét a kezében tartó arisztokráciát sem a cseh, sem pedig a szlovák közgondolkodás nem tartotta a „nemzet testéhez” tartozónak. A Csehszlovák Köztársaságban a nemzeti elvű földbirtok-politika megvalósítója a nemzetgyűlés által2 szinte ellenőrizhetetlen hatalommal felruházott Állami Földhivatal (a továbbiakban: ÁFH) volt. Az ÁFH tevékenységének következtében - amelyet a neves cseh történész, Ferdinand Peroutka is a nemzeti földpolitika fontos eszközeként jellemzett - a földreform rendkívül hátrányosan érintette a magyar kisebbséget. Sérelemként azonban már a korabeli magyar közvélemény sem azt érzékelte, hogy a földreform céljaira lefoglalt mezőgazdasági területek aránya a magyarok által lakott 20 déli járásban3 volt a 1 A forradalmi nemzetgyűlés kezébe a csehszlovák államfordulatot levezénylő Csehszlovák Nemzeti Bizottság (CSNB) által 1918. november 13-án elfogott - mindössze 5 nap alatt elkészült - ideiglenes alkotmány adta a törvényhozó hatalmat. Az ideiglenes alkotmány szerint a forradalmi nemzetgyűlés addig gyakorolja a hatalmát, amíg az általa elfogadott végleges alkotmány szerint végrehajtott választások alapján az új nemzetgyűlés össze nem ül. Ez a rendelkezés sok kritikát váltott ki, hiszen eldőlt, hogy az alkotmányt az a törvényhozás fogja elfogadni, amelyből hiányoznak a nemzeti kisebbségek képviselői. Ezt a gyakorlatot kétségkívül nemzeti okok motiválták, amit Fred Hahn kicsit szarkasztikus módon kommentál: „A már elkezdett forradalom megvalósításához, vagyis az alkotmány megalkotásához azokat meghívni, akik ellen irányul, képtelenség és elképzelhetetlen volt." (Hahn, Fred: Bylo Československo 1918-1938 národní nebo národnostní štát? Strední Evropa, 1994. 42. sz. 30. p.) A november 14-én összeült nemzetgyűlés a cseh pártok által az 1911-es ausztriai választásokon szerzett mandátumszámok alapján kooptált képviselőkből állt, akikhez a szlovák klub kezdetben 40, majd később 54 fősre kibővített parlamenti képviselőcsoportja csatlakozott. A 270 fős nemzetgyűlés így tkp. a CSNB kibővített testületévé vált, miközben egyáltalán nem tükrözte a köztársaság politikai erőviszonyait és nemzetiségi összetételét. 2 Az ÁFH létrehozásáról és jogköréről a nemzetgyűlés 330/1919. sz. törvénye rendelkezett. 3 A Somorjai, Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Verebélyi, Zselízi. Lévai, Komáromi, Ógyallai, Párkányi, Korponai, Kékkői, Losonci, Feledi, Tornaijai, Rozsnyói, Szepsi, Királyhelmeci és Nagykaposi járásról van szó. SIMON ATTILA A SZLOVÁKIAI MAGYAR POLITIKA ÉS DÉL-SZLOVÁKIA KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI KOLONIZÁCIÓJA
