Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Revízió és integráció
NECZE GABOR IDŐJÁRÁSJELZŐK ÉS TÉRKÉPHELYESBÍTŐK Adalékok a kárpátaljai biztonságpolitikához 1939-1941 között Kárpátalját a hatalomváltás után kitüntetett figyelemben részesítették a különféle hatóságok politikai megfigyelői. A régióban erőteljesen érvényesültek a kormányzat biztonsági és katonapolitikai szempontjai, aminek számos oka volt. A legfontosabb Kárpátalja kiemelt stratégiai jelentőségében rejlett. Magyarország szempontjából ez elsősorban a lengyel-magyar határ létrejötte miatt volt fontos. Ezzel sikerült a kisantant gyűrűjét megbontani. Kárpátalja visszacsatolása azonban nem békés eszközökkel történt, hanem egy ellenállást tanúsító, magát függetlennek kikiáltó kisállammal szembeni fegyveres fellépéssel. Azzal, hogy Kárpátalját katonai akcióval foglalták el, megteremtették az alapját annak, hogy a katonai hatóságok szigorúan lépjenek fel a nemkívánatos szervezetekkel, illetve személyekkel szemben. Mindez magával vonta a belső és külső hírszerzés erőszakos fellépését is, amit a kárpátaljai katonai közigazgatás három és fél hónapja alatt legálisan gyakorolhatott a katonai hatóságok közreműködésével és engedélyével Térképhelyesbítő Igazgatóság néven. 1939 októberétől a magyar-szovjet határ létrejöttével a hatóságoknak több ezer tiltott határátlépővel kellett szembesülniük.1 A szökevények többsége olyan helyi lakos volt, akik elégedetlenek voltak a magyar fennhatósággal, a saját életviszonyaikkal, illetve menekülni próbáltak a katonai behívó elől.2 Sokakra a Szovjetunió felől érkező propaganda is hatással volt. A Kárpátaljáról a Szovjetunióba menekült kommunista érzelmű értelmiségiek közül többen propagandafeladatokat kaptak a szovjet oldalon. 1 Az 1939 októberétől 1941 júniusáig a Szovjetunióba szököttek számáról nincsenek pontos adataink. A meglévő adatok tág mozgásteret biztosítanak a témában kutatók számára. Egyfajta következtetés azonban levonható az adatokból: Magocsi 20 000 körüli szökevényt említ (rtaBjio PoöepT Marom«: (DopMyB- aHHH HauHOHavrbHo'i caMOCBiflOMocTi: ni/ucapnaTObica Pyct [ 1948-1948], y*ropon, 1994, 152. p.). Pontosan meg nem nevezett szovjet és ukrán forrásokra hivatkozva Móricz Kálmán szintén 20 000-re teszi a szökevények számát 1941 júniusáig (Móricz Kálmán: Kárpátalja sorsfordulói. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 2001, 104. p.). A szakirodalom másik része kevesebb szökevényt említ. Egy 1999-ben megjelent ukrán történeti munka a Kárpátaljai Közlöny egész 1941-es évfolyamára hivatkozva, 1941-re vonatkozóan 2823 szökevényt említ (OMeziaH fJoBiaimM Penpeciï yropcbKoro OKynauiiinoro pe*nMy i 3aicapnaT- cbKHií pyx onopy. In 3aKapnamma nid YeopufUHom 1938-1944 pp. Szerk. B. Xyaamm, B.Mapxycb. Ppa)Kfla-KapnaTH, Hbio-HopK, Hiixaro, yxropoa, 1999, 207 p.). Ezt az adatot a tanulmány szerzője nem találta meg a Kárpátaljai Közlöny hasábjain. Kárpátalja háborús éveit feldolgozó, még a szovjet korszakban kiadott mű hozzávetőlegesen 4500 főben jelöli meg a szökevények számát (0. fl. A°BraHHli, 3. A. nauiKyíi, M. B. Tposw: 3aKapnammn s poKu gíühu. y*ropofl, KapnaTM, 1990, 22. p.). Fedinec Csilla a rendőrség ungvári határvidéki kapitányságának jelentése alapján 457 szökevényt közöl, akik 1939. október 13-a és november 2-a között hagyták el illegálisan Magyarországot (Fedinec Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918-1944. Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-Lilium Aurum, 2002, 346. p.). Ormos Mária Kozma Miklós emlékiratára hivatkozva 1940 elejétől szeptember 16-ig 1892 főt említ, akik a Szovjetunió felé hagyták el illegálisan az országot (Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Pokoljárás a médiában és a politikában (1919-1941). Budapest, PolgArt, 2000, 732. p.). A fenti adatokból leszűrhető, hogy a 20 000 körüli szám kissé túlzottnak tűnik. 2 Ormos: i. m. 732. p.
