Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Revízió és integráció
152 Filep Tamás Gusztáv Kétségtelen, hogy hazafias szólamokért a hazai szélsőjobboldal nem ment a szomszédba - bár sok egyébért éppen a szomszédba ment -, de Simándy, Bajcsy-Zsilinszky Endre munkatársa nem erre gondol; a függetlenség nála és sok más ekkori politikai irányzat, csoport tagjainál német-, illetve nyilasellenességet jelent. Azt ugyanis lehetett tudni már, ha sokan nem vették is észre, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget, hogy Imrédy labanc. A Pilvax-beli találkozó több résztvevője, illetve a kisebbségi korszak számos régi harcosa a későbbiekben is azt a szellemiséget képviselte, annak a programnak egyegy pontját igyekezett megvalósítani, amely ott kapott formát. Hol a decentralizáció igénye, hol az ejtőernyősök bírálata jelenik meg egy-egy szövegükben - a kisebbségek, főként a szlovákok jogai melletti kiállás minden árnyalatukra, a jobb- és a baloldalra általánosan jellemző. Példaképpen két kiadványt említek meg, Borsody István A szlovák-magyar kérdés alapvonalai (1939) című füzetét és Pfeiffer Miklós A katolikus egyház és a hazai nemzetiségek című, 1942-ben önállóan is megjelent előadását. Van azonban még egy harmadik szint is, amelyet nemigen szoktunk vizsgálni. Ez pedig a legális munkásmozgalomé. A Népszavában a két volt szlovákiai szociáldemokrata vezér, illetve a prágai parlament egykori tagjai, Surányi Lajos és Borovszky Géza - az előbbi már hosszú ideje Magyarországon élt, mert csehszlovák állampolgárságát elvették - fejtett ki publicisztikai munkásságot, továbbá meg nem nevezett felvidéki levelezők. Ők például arról írtak, hogy noha az 1938-as, az Egyesült Magyar Párt égisze alatt történt nemzeti egyesülésben a szocdemek, sőt még a volt kommunisták is részt vettek, a párt jobbratolódása óta az ő önálló szervezkedésüket megnehezítették, sőt (újra) kiéleződtek a szociáldemokrata-keresztényszocialista ellentétek is. Szerintük rosszul szabták meg a határokat - például több, Magyarországhoz visszakerült várostól elvágták saját vonzáskörzetét, ezért pang az ipari és a kereskedelmi élet. A kormány nem állította vissza a csehszlovák korszakban megszüntetett gyárakat, s az, hogy külön országrészként kezelik a visszacsatolt területet, többek között azzal is jár, hogy nem érvényesek a trianoni határokon belüli minimálbérek. A képviselőtestületekbe a munkásokat nem engedik be, de ugyanott helyet kapnak azok, akik a visszatérés előtt a leghangosabb (csehszlovák) kormánypártiak voltak. Ugyanakkor a nyilasok szabadon szervezkednek a visszacsatolt területeken. A határmegvonáshoz Surányi - a szociáldemokraták országos gyűlésén kifejtett és a résztvevők által dörgő „Úgy van!’’-okkal kísért - álláspontja (amely alátámasztja azon föltevésünket, hogy a revizionizmus nem szimplán nacionalista program): „A marxista gondolat szemben áll a wilsoni elvvel, és ehelyett az országhatárok megvonásánál a gazdasági fejlődés szükségleteit veszi figyelembe.” Azaz éljen a magyar-lengyel határ!39 (A helyzet áttekinthetetlenségére, a programok gyorsan változó voltára utal talán, hogy a Felvidéki Magyar Hírlap 1938 decemberében cikkben méltatja a szociáldemokrata Surányit, 1939 januárjában pedig rádióelőadásának szövegét közli.) A föntebbiekben már szerepelt arra vonatkozó utalás, hogy volt, aki elismerte a „felvidéki szellem” terminus jogosságát, s volt, aki tagadta ezt. Az azonban bizonyos, hogy a „visszatértek” töredéktársadalmának jellemző jegyeiként a szolidaritást, a demokratikusabb belső viszonyokat, a nagyobb szabadságigényt tekintették. A fenti ter39 XXXII. rendes évi pártgyűlésünk. Népszava, 1939. január 31. 12. p.
