Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
14 A. Sajti Enikő csak létező kereteit, struktúráit (parlamenti képviselet, iskolapolitika, kisebbségi sajtó, kulturális érdekvédelem, kisebbségi szervezetek létrehozása stb.), és együttműködtek Budapesttel, mint tették azt nem sokkal korábban a Magyar Párt vezetői Belgráddal. Ennek a szerb kisebbségi politizálásnak a nemzetközi súlya, a helyi szerb társadalomban betöltött szerepe azonban a minimálisnál is kevesebb volt az adott körülmények között. Ráadásul a történelem színpadán győztesként maradt jugoszláv kommunisták már kezdettől fogva árulásnak minősítették a délvidéki szerbek és a magyar kormány együttműködésének minden formáját, ami a jövőt tekintetve nem sok jót ígért. A nemzeti egoizmus által diktált magyar kormányzati, közigazgatási, de különösen a szerbek elleni katonai, csendőri megtorló akciók (az 1942-es razziák) tragikusan kiélezték a magyarok és a szerbek közötti viszonyt. 1944 őszére a fronthelyzet alakulása következtében a Délvidékről kivonult a magyar közigazgatás, így az ottani magyarok elvesztették a Magyarországhoz való tartozás rövid ideig élvezett minden privilégiumát, magukkal vitték viszont az új jugoszláv államba az anyaországhoz való visszacsatolás minden terhét. Véleményem szerint racionális politikai, hatalmi szempontok nem indokolták a magyarok elleni tömeges megtorlást, a kivégzéseket, az internálásokat és egyes községek magyar lakosságának kollektív kitelepítését, mivel sem a magyar hadsereg, sem a magyar közigazgatás, sem a magyar lakosság nem fejtett ki semmiféle ellenállást az új hatalommal szemben. Fogalmazhatok így is: büntetésüket nem a revizionizmus tényleges veszélye, hanem annak múltja miatt kapták. A partizánok megtorló akciói nem egy-egy nemzet, nemzetiség ellen irányultak, hanem mindenki ellen, aki a győztesek filozófiája szerint kollaboráns volt, azaz veszélyeztethette az új rendszer társadalmi, politikai berendezkedését. Maga Tito is rideg politikai szempontok szerint kezelte a megtorlásokat, arra azonban vigyázott, hogy ne váljanak politikailag destabilizáló tényezővé. A „jók” és „rosszak” közé ideológiai, politikai választóvonalat húztak, és az általános korhangulattól egyáltalán nem idegen módon mindenkit felelősségre vontak, hogy „miért nem ment az erdőbe”. 1944. október végén, november elején a jugoszláv katonai közigazgatás tisztogató osztagai, az ÓZNA (Népvédelmi Osztály) fegyveres alakulatai bírósági ítélet nélkül, a helyi szerb lakosság segítségével fogdosták össze a magyarokat, és végezték ki őket. Az erre vonatkozó korabeli és későbbi becslések ötezertől negyvenezerig terjednek; a katonai és népbírósági ítéletek alapján a kivégzett magyarok száma ma bizonyíthatóan ötezerre tehető, ez azonban nem tartalmazza az ítélet nélkül kivégzetteket. Emellett 1944 és 1946 között kétszer annyi magyart utasítottak ki, illetve kétszer annyi magyar hagyta el az országot, mint 1918 után: 84 800 fő, a délvidéki magyarok mintegy 18%-a. Az 1945-1947 közötti időszakban a korlátozott szuverenitással rendelkező Magyarország kisebbségtámogató, érdekérvényesítő lehetőségei csaknem a nullával voltak egyenlők: a kormányzat legfeljebb jól vagy rosszul asszisztálhatott a jugoszláv lépésekhez, kezdeményezésekhez. Magyar részről alapvetően két ok miatt nem tették szóvá a partizán megtorlásokat: egyik ok kétségkívül az 1942-es szerbellenes megtorlások miatt érzett lelkiismeret-furdalás, a másik egy józan külpolitikai megfontolás volt. Magyarország, mint ismeretes, szomszédai közül egyedül Jugoszláviára számíthatott a béketárgyalásokon, illetve a csehszlovákiai magyarok drasztikus kitelepítésének ügyében. Az 1945 utáni magyar-jugoszláv kapcsolatok, mondhatni, ott kezdődtek, ahol azok Teleki halála után befejeződtek: a vízügyi egyezmény és a lakosságcsere kérdésénél.