Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
A sérelmi politikától az együttműködésig 15 Véleményem szerint a jugoszíáv-magyar kapcsolatok nemcsak ezért nem voltak egyenrangú felek kapcsolatai a háború után, mert Magyarország vesztes ország volt, hanem azért sem, mivel a magyar külpolitikát valamiféle bizonyítási kényszer hajtotta Újvidék miatt, ezért esetenként még a rendelkezésére álló szűk érdekérvényesítő lehetőségeket sem használták ki megfelelően. Például egyetlen olyan forrásra sem bukkantam, amelyek a délvidéki magyarok kivégzése miatti kormánytiltakozásra utaltak volna. A magyar kisebbségnek az új hatalommal szembeni kiszolgáltatottságát tovább növelte, hogy a háború győztes hatalmai, elsősorban Anglia és az Egyesült Államok, a kisebbségi jogoknak egyéni emberi, humanitárius szabadságjog-tartalmat adtak, a kollektív kisebbségvédelmet elsodorta a történelem. A Szovjetunió belső rendszerének jellegéből adódóan a kisebbségi kérdést állami, adminisztratív, hatalmi kérdésként kezelte, így a kommunista Jugoszláviával szembeni esetleges fellépés tekintetében végképp nem jöhetett szóba „kisebbségvédő” partnerként. Jugoszlávia szempontjából Magyarország elsősorban abból a szempontból volt fontos, hogy minél előbb befejeződjön az országban a kommunista hatalomátvétel, és ily módon az államszocializmus minden szindrómáját már kezdettől fogva felmutató Jugoszlávia észak felől biztonságban érezhesse magát. Ezért lehetett például az adai születésű Rákosi Mátyás 1945. januári, informális jugoszláviai tárgyalásainak bizonyos szerepük abban, hogy megkezdődött a magyar kisebbség helyzetének konszolidációja. Jugoszlávia, belső társadalmi berendezkedésének megfelelően, kizárólag belügynek tekintette a kisebbségi kérdést, és a rendelkezésre álló eszközökkel minden kétséget kizáróan a magyar állam tudomására hozta, hogy nem igényli az anyaország részvételét, beleszólását a magyar kisebbség ügyeibe. E politika alappillérét az állam alkotta, amely mindennek kiindulópontja, forrása, de egyben végcélja is volt. Az állam büntette a magyarokat, és az állam adta a jogokat is, s ehhez nemcsak Magyarország részéről nem igényelt kezdeményező, partneri magatartást, de a „cél-etnikum”, a magyar kisebbség részéről sem várta ezt el. Jugoszlávia kezdettől fogva keményen kijelölte kisebbségpolitikájának kereteit: az államhűség korábbi követelménye a kommunista rendszerrel történő' aktív azonosulássá transzformálódott, amelyet a megtorlások vonatkozásában megkövetelt kollektív amnézia egészített ki. Jugoszlávia nemcsak etnikailag, hanem a parasztság társadalomtörténete szempontjából is különböző kultúrák tarka mozaikja volt. Rendszereken átnyúló tartós problémaként jelentkezett az ország déli területein a földhiány és az agrár-túlnépesedés, a felesleges agrárnépesség városba áramlásának lehetetlensége. Az 1945 utáni jugoszláv agrárgondolkodás is tartalmazta a föld egyenlő szétosztásának, valamint az állam létrehozásáért áldozatot hozó rétegek jutalmazásának hagyományos gondolatát. Az agrárminiszter (a hajdani egyik szarajevói merénylő, a későbbi történetíró, Vasa Čubrilovič) és a telepítésügyi miniszter (a szerb falu kiváló ismerője, a szociológus Sreten Vukosvaljevió) kitelepítési terveit ezek a gondolatok motiválták. De felfedezhető ezekben az elképzelésekben a hagyományos, premodern paraszti gazdálkodás történelmi mítosza éppúgy, mint a városellenesség vagy az a régi szerb nemzeti gondolati elem is, hogy az állam nagysága, ereje a szerbség által elfoglalt, birtokolt és megművelt föld nagyságától függ. A föld és etnikum szoros gondolati egységének gyakorlati vetületeként értelmezhetők a magyarok totális vagy éppen részleges kitelepítésére született 1944-1945-ös jugoszláv tervek, illetve a valóságosan is végrehajtott ki- és betelepítések. A délvidéki magyar társadalmat 1918 és 1947 között ért sokkszerű impulzusokat (optálások, kiutasítások, megtorlások, kitelepítések, menekültek, kisajátítások) Hankiss Elemér nyomán joggal nevezhetjük a „társadalom szó'nyegbombázásának”. Ezek
